A Valóság Vallása

"Versengsz, vagy kooperálsz?"

Ezt a kérdést szegezte DopeMannak a műsorvezető a Milla alternatív köztársasági elnökválasztási műsorának fináléjában (katt!).

"Hogy mivan?"
"Ez egy játék. Ezt a kérdés feltesszük utánad Bartos mösternek is. Ha mindketten versengtek, akkor egyikőtök se lesz elnök. Ha mindketten kooperáltok, akkor mindkettőtök nyer. De ha az egyikőtök kooperál, míg a másik verseng, akkor az nyer aki versengett."

"Én legszívesebben kibasznék a Jobbikkal és lemondanék Szelim javára" (egy fiatal fekete jogvédő srác, a 8 jelült egyike)
"Ilyen lehetőséged sajnos nincs. Versengsz vagy kooperálsz?"
"Akkor versengek."

"DÁSZ ISZT BUNDAAA! EZ ÍGY EGY KAMUS SZAAAR!!! Bartos már sehogy nyerhet bármit is választ!" ... üvöltötte be az egyik néző, és igaza volt.

Az internetes szavazást Bartos nyerte nagy fölénnyel, és a helyszínen is a möster tanítványai voltak túlsúlyban ... de az eredmény már el volt döntve ... A mindenevő Bartos möster, a csöves alkesz szipus néptanító anticeleb youtubesztár túl bizarr figura volt a Milla alternatív köztársasági elnökének. Nem mintha DopeManhez jobban illett volna ez a szerep, de Bartos ellen a demokrácia civil őrzői még azt is bevállalták, hogy otromba mód kicsavarják védencük, a demokrácia legalapabb szabályait.

Bartos Cs. István így falta fel erkölcsileg az akkori ellenzék legígéretesebb szellemi műhelyét.

---

Bevallom rosszul esett, hogy kedvenc játékelméleti alapvetésemet, a fogolydilemmát egy ilyen ocsmány húzásra használták fel ... de másnap elgondolkodtatott a téma ... Az egyetem alatt egészen mélyre sikerült merülnöm a fogolydilemma rejtelmeibe. Az iteratív fogolydilemmán át eljutottunk a a kooperáció evolúciójáig ... a hálózatban játszott stratégiák egy egészen eleven, és alapvetően kooperatív hajlamú világot írtak le ... de ezidáig sosem tettem fel komolyan magamnak a kérdést: Mennyire életszerű a fogolydilemmában feltett kérdés? Versengsz vagy kooperálsz? Mégis hol merül ez fel a való életben?

Az eredeti fogolydilemma egy mesterségesen kreált vádalku helyzet, ahol két vádlottat egyszerre akarnak rávenni, hogy valljanak egymás ellen ... Ki volt valaha ilyen helyzetben? De tényleg?

De még a fogolydilemma szelídebb üzleti verziójára se találtam életszerű példát a hétköznapi életből. Versengek vagy kooperálok? Kivel, miben, és miért? ... bármi jutott eszembe, az vagy nagyon rendhagyó helyzet, vagy erőltetett belemagyarázás ... de mégis szükségem volt egy életszerű megközelítésre. Feltettem a kérdést: Milyen döntéseket hozok egy egyszerű hétköznapon?

Például, hogy hol ebédelek.

Nagyjából 20 kajálda van a melóhely környékén. Ebből ár-minőség-mennyiség-megbízhatóság terén 4 hely bizonyult számomra megfelelőnek. Hozzájuk heti rendszerességgel betérek. És van még további 3 hely a futottak még kategóriában. A többi felejtős.

A hely, ahova betérek ebédre, ők adnak nekem enni, én adok nekik pénzt. Mindkét fél jól jár. Játékelméleti szempontból az ilyen viszony kooperáció. Vagyis a kedvenc kajáldáimmal kooperálok.

De mi van a többi hellyel, ahova nem térek be. Ha velük nem kooperálok, akkor versengek velük? ... neeem, ez nyilván hülyeség ... a fogolydilemmáról ezen a ponton derül ki, mennyire életszerűtlen.

A fogolydilemma mindig úgy kezdődik, hogy adott két fél, akik már eleve bele vannak kényszerítve a játékba ... míg a valódi életben arról is dönthetünk, hogy kivel szeretnénk játszani, és kivel nem.

Az iskola arra nevel, hogy régen minden jobb volt. Adyék idejében toppon volt az irodalom. Akkor még nem néztük a tévében ezt a sok szemetet. Beethowen idején a zene magaskultúra volt, nem részeg húrtépés, és mosógéptechnó mint manapság.

Mi jellemzi a jelent? Környezetszennyezés, válságok, kapzsiság, népbutítás... és mire számíthatunk, mi lesz 100 év múlva? ... Semmi ... addigra úgyis kiírtjuk magunkat, mert az emberiség sárkányfogvetemény, és megérett a pusztulásra.

Az iskola ezt az elképzelést nevelte belénk a múltról a jelenről és a jövőről ... egy merő pátosz és modorosság.

Így nézve nem fura, hogy a hanyatlás biztos tudatában miféle ideológiákra gerjedtek körülöttem az agyasok. A gimiből nem kellett a szomszédba átjárni egy adag radikalizmusért. Volt osztálytársam, aki a keményvonalas kommunizmusra gerjedt, egy másik tag meg a legnácibb eszmékért rajongott.

Közben én? ... Simán hülyének néztek, mikor azt állítottam, hogy itt és most éljük az emberiség aranykorát, és ezt annak a demokráciának és a globalizációnak köszönhetjük, amit annyira megvetnek.

Ez volt az én lázadásom. Míg mindenki panaszkodott, hogy milyen szar világ ez, amiben élük ... én az arcukba vágtam a nyilvánvalót, hogy a történelem során sose volt olyan jó dolgunk, mint most.

---

A radikalizmus lehetne akár fiatalkori sajátosság is, de az azóta eltel több mint tíz év tanulsága, hogy többségünk világszemlélete jelentősen nem finomodott az idő előrehaladtával, csak a kifejezésmódunk lett szalonképesebb ... (bár az interneten előforduló politikai eszmecserék minősége erre rácáfol)

Idővel rájöttem, hogy az emberek többsége úgy gondolkodik, hogy neki azért szar, mert mások lenyomják őket és rajtuk nyerészkednek.

Így a radikálisok:

Nekünk azért szar, mert a szemét                      kizsákmányolnak minket ... tehát pusztuljon az összes, vegyük el mindenüket, és ha mi diktálunk, akkor minden jó lesz.

A kommunisták helyettesítsék be az aláhúzott részt a tőkések szóval ... a nácik meg írják be, hogy zsidók, vagy a szomszédos népeket, vagy egyéb alsóbbrendűnek gondolt népcsoportot ... ízlés szerint ... a képlet ugyan az marad.

De nem kell elmenni a szélsőségekig.

Mérsékeltebb szellemiségű egyénekre is jellemző, hogy szüntelen darwini versengésnek fogják fel a világot ... csak ők egyéni szintre viszik le a harcot. Számukra az élet folyamatos küzdelem mindenkivel. Szerintük az van felül, aki mindenkit lenyom, mindenkin átgázol ... csak így lehet túlélni és előre jutni.

És ehhez képest hogyan látom én a világot?

Ülök és elmélkedem a metrón. Kivel versengek én itt? Láthatóan mindenki jól elvan; telefont bözget, olvas, vagy csak bambul maga elé ... egy anyuka beszélget a lányával ... senki nem tapos át senkin, senki nem akar a másik fölé kerülni ... és mi volt, amikor az előbb átjöttem gyalog a zebrán? Semmi különös. Az autóknak pirosra váltott a lámpa, megálltak, én meg átmentem ... senki nem akart elgázolni ... de még hátráltatni se ... Megfelelő szemmel nézve egészen más világot láthatsz magad körül.

Észreveszed mi van a lábad alatt? Hogy valakik aszfalt utat építettek, hogy ne kelljen a sárban csoszogni? Hogy valakik metrót építettek, hogy ne kelljen hazáig gyalogolni? ... Tudod kik építették ezt mind? ... Ismered őket? ... Ők se téged, de az biztos, hogy sokat könnyítettek a napjaidon. Durva lenne gyalog, térdig sárban járni melóba minden nap ... úgyhogy kössz nekik mindezért!

A többiek is megköszönhetnék! ... de eszükbe se jut ... észre se veszik ... úgy gondolják ez a természetes ... alap, ami jár nekik ... Majd nézd meg őket akkor, ha kimarad a metró, vagy ha felbontják a járdán az aszfaltot ... arra azonnal reagálnak ... szentségelnek, hogy ebben a szar országban mindig ez van ... mindig

10 évvel később megint Barabási Albert-László szembesített azzal, hogy Nicolas Cage világcsászárrá koronázása után (katt!) a pénzjelelölős ötletem sem volt túl eredeti. Barabási a Villanások című könyvében (katt!) tesz említést a www.wheresgeorge.com oldalról. Az egydolláros bankjegyről George Washington néz vissza ránk. Innen az oldal neve: Hol van George? ... Ez egy viszonylag korai közösségi oldal, aminek tagjai azzal szórakoztatták magukat, hogy egydolláros bankókat jelöltek meg, és ha találkoztak egy megjelöl George bácsival, beregisztrálták az oldalon a bankjegy sorozatszámát, hol és hogyan került hozzájuk, és milyen állapotban van a papír.

Remek ötlet, de úgy tűnik nem terjedt el eléggé az őrület ahhoz, hogy jelentős mennyiségű információ gyűljön össze. A legtöbbször megtalált bankjegyet is csak 15-ször regisztrálták be 2002 és 2005 között, de még így is egészen hosszú utat járt meg ez az egydolláros Ohiotól Texason keresztül egészen Michiganig (katt!).

---

Azon fantáziáltam, milyen utakon jár a pénz. Elképzeltem egy közlekedési hálózatot, amiben minden cég, minden ember egy egy állomás, és az állomások közötti utakon közlekedik a pénz. Több millió állomás, ennél jóval több út ... egy irtózatosan bonyolult világ térképe jelent meg a fejemben.

Megpróbáltam megkeresni magamat ezen a térképen: Dolgozom egy informatikai cégnek. A cég és köztem van egy út, amin havi egyszer megérkezik a fizetésem ... és ez kb az összes út, ami felém vezet ... sokkal több út vezet tőlem kifelé: A társasház, a telefontársaság, a csatornázási művek, az elektromos művek, a bank, a szupermarket, a kisebb boltok, kajáldák, és kocsmák amikben meg szoktam fordulni ... szóval igen sokféle úton áramlik a pénz a zsebemből kifelé. 

Később azt firtattam, mi hozza létre ezeket az utakat. Abból indultam, ki hogy én kiknek fizetek: Olyan feleknek, akik elérhető távolságban vannak, akikről tudok, és olyasmit nyújtanak, amire szükségem van, olyan áron és minőségben, aminél jobbat nem ismerek.

Egy olyan rendszert láttam magam előtt, amiben a jó partnerek felé szeretnek kiépülni utak ... egy skálafüggetlen úthálózat (katt!) képe formálódott a fejemben, amiben ha valakihez sok út vezet, azt menthetetlenül elárassza a pénz.

Mennyi volt másfél liter málnás házmester a törzskocsmánkban 2001-ben? 300 forint se ... minőségi helyen, minőségi szórakozást nyújtó folyóbor + szóda + málnaszörp egy kancsóban ... ezt a rettenetet hívtuk kancsolmánynak. (Erről az időszakomról egyszer már írtam: Carpe diem) 

Egy kancsolmány vételi árát gyakran alapítványi keretek közt szedtük össze. Begyűjtöttük minden aprópénzt az asztalról, a hiányt összetarháltuk, és beiratkoztunk egy utolsó körre ... vagy egy utolsó előttire.

Az egyik ilyen elveszett estén, mikor gyűjtöttem be az aprót az asztalról, és már volt annyi a búrámban, hogy belezuhanjak egy mélyfilozófiai gondolatba: "Honnan jönnek ezek a pénzek, és merre tartanak?"

Pörgetni kezdtem az egyik huszast ... a rányomott évszám szerit 1994-ben gyártották, tehát már hét éve jár kézről kézre ez a darab fém ... és nemsokára kancsolmányt veszünk belőle, bekerül a pénztárgépbe, onnan meg visszajáróként megkapja az egyik alkesz, aki vagy visszaforgatja egy újabb körbe, vagy elviszi magával, fizet vele a sarki boltban, vagy valahol máshol ... a huszas folytatja keringését a nagy gépezetben ... még az is lehet, hogy pár év múlva, hosszú kószálás után újra nálam köt ki ... Egy ötforintos élével belevéstem a huszasba egy L betűt, hátha egyszer visszatér hozzám, és én ráismerek.

"Vedd el 10 gazdag ember minden vagyonát, és add oda 10 szegénynek! ... 10 év múlva tudod mi lesz? A szegény újra szegény lesz, a gazdag meg újra gazdag."

Már nem emlékszem hol hallottam először ezt az okoskodást, de később többször is elgondolkodtatott. Az állítás igazsága ebben a formában nyilván ellenőrizhetetlen, de érzésre mégis van benne valami.

Sikeres vállalkozók történetei gyakran arról szólnak, hogy vágnak bele egy üzletbe, hogyan buknak bele, majd hogy vágnak bele valami másba ... vagyis a gazdagoknál sem az van, hogy egyszer beleültek a tutiba, ami örökké szarja nekik a pénzt ... próbálkoznak, kockáztatnak, néha veszítenek, de hosszú távon szinte mindig nyernek ... sokat nyernek.

A másik oldalon ott vannak a lottónyertesek. Tipikus történet, hogy a szerencsés flótás nem tud mit kezdeni a rászakadt vagyonnal ... őrült költekezésbe kezd, ezzel együtt szétcsúszik körülötte a megszokott élete, elsüllyed a drogokban, és a végén, miután lenullázza magát, öngyilkos lesz, vagy szerencsétlenebb csóróvá züllik, mint valaha volt ... (katt!) ... tisztelet a kivételnek.

Mintha a szegény taszítaná, a gazdag meg vonzaná magához a pénzt.

Gyökeret vert fejembe a gondolat, hogy a gazdagság és szegénység nem egyszerűen pénzügyi állapot, nem az a lényeg mi van a zsebünkben, az számít igazán, ami a fejünkben van ... vagyis a gazdagság mentális állapot, amihez a vagyoni helyzetünk csak igazodik.

---

Első munkahelyem állásinterjúján hangzott el ez a beszélgetés:

- Első sorban mit vársz el egy munkahelytől?
- Hogy hasznos lehessek.
- Hasznos? Mit értesz ez alatt?
- Amiért fizetnek az valószínűleg hasznos ... ha a munkám hoz annyi pénzt, amiből jól meg tudnak fizetni, abból feltételezhetem, hogy hasznos vagyok.

Fél évvel később a főnököm felidézte ezt a beszélgetést, és szembesített vele, hogy mennyire naívnak gondolt akkor ... de valószínűleg most már látom, mennyire nincs összefüggés a pénz és a hasznosság között ...

Állami nagyberuházások vonzáskörzetében dolgoztuk, tehát nem tudtam nem észrevenni a pénzek mennyire értelmetlenül kószálnak ebben a rendszerben ... de mégsem adtam igazat a főnökúrnak ... nem én vagyok naív, hanem az cinikus, aki az állami mutyikörforgásból vezeti le a világot mozgató erőket ... mert indulj ki magadból! Te fizetnél bármiért, ami számodra haszontalan?

Biztos vannak bloggerek, akik csak leülnek a gép elé, nekiesnek a billentyűknek, fossák magukból a szót, és az iromány elsőre összeáll egy olvasmányos, szórakoztató bejegyzéssé ... komolyan irigylem őket, mert én folyton azzal szembesülök, hogy blogolni mennyire nehéz ... nehéz volt 10 éve, amikor a lokko.freeblog.hu-n hoztam a laza egyetemista formát, és ennek a blognak a bejegyzéseiben is csak komoly küzdelmek árán tudom olvashatóra (?) faragni a gondolataimat.

---

Az egyetemen Mérő László tartott egy előadást. A téma, hogy mitől lehetett ennyire sikeres szolgáltatás az SMS. Mert gondoljunk bele! Hiába a T9 és egyéb prediktív szövegbevitel, a klasszikus mobilok 12 gombján legfeljebb 160 karakterben kommunikálni finoman szólva se volt ergonómikus.

Lacibácsi feltevése szerint, az emberek többsége azt élvezte az SMS-ben, hogy szűk korlátok közt nem írunk körmondatokat, nem veszünk el a nyelvezetben és egyéb formaságokban, csak a lényegre koncentrálunk, miközben a pötyögés nehézsége időt ad nekünk, hogy frappánsan, érzelmesen fogalmazzunk ... és tényleg ... ki nem enyelgett még soha SMS-ben?

Elgondolkodtatott, ha blogot írni nehéz, de SMS-t könnyű, akkor adja magát, hogy SMS-ben kéne blogolni ... Egy évvel később, 2007 tájékán hallottam először a twitterről, ami pont ezt a gondolatot valósította meg. Megfűztek pár amerikai sztárt, hogy a mobiljukról SMS-ben írják ki a twitterre, hogy merre járnak, hol és mit esznek, osszanak meg néha egy két bennfentes infót, és ezt milliók fogják követni online ... A twitter sikere a tengerentúlon borítékolható volt.

---

2007-re már nyakig merült az ország az iwiw-be. Az emberek bejelöltek boldog boldogtalant ismerősnek ... ezzel együtt tömeges méretekben szabadult el a digitális környezetszennyezés ... a felesleges megosztások, és körlevelek ... elkeserítő volt látni az ismerőseink miket küldtek tovább ... "holnap elpusztul egy kiskutya, ha ezt nem osztod meg 10 ismerősöddel" ... és ehhez hasonló szégyentelenségek ... többeknek szóltam, hogy ilyeneket többé ne küldjenek szét, de a szemétáradatot semmi se állította meg. Ráadásul az egész oldal kezdett kezelhetetlenül belassulni.

Mikor először néztem rá a facebookra, gagyiságnak tűnt az iwiw-hez képest. Nem lehetett benne szabadon bejárni a kapcsolatok hálózatát, nem lehetett legrövidebb utakat keresni, meg hasonlók ... Később beláttam, hogy ezeket az iwiw is csak azért tudja, mert egy szociológiai kutatóprojektből nőtte ki magát, amit eredetileg nem több millió felhasználóra terveztek ... ezért haltak le alatta a szerverek ... Ellenben a facebooknak közel százmillió felhasználója volt világszerte, mégis pikk pakk töltött be rajta a hírfolyam.

A facebook egyszerű volt és gyors, de mégse ezzel győzött meg, hogy dobjam miatta az iwiw-et ... A facebook fal volt az a cucc, ami kilóra megvett ... A fal, ami olyan, mint egy blog, csak mini bejegyzésekkel. Lehet rá posztolni egy-két mondatos szöveget (Mi jár a fejedben?), küldhetek be képet, linket, videót ... a blog követői meg az ismerősök, akik a hírfolyamukban láthatják, ha posztoltam valamit, és ott helyben reagálhatnak rá Like-al, és kommenttel.

Évekkel korábban lényegében ugyan azt művelem a lokko.freeblog.hu-n, mint később a facebookon. A különbség, hogy a blogolás nyelvi kínkeserveihez képest egy face-en egy bejegyzést egy SMS-nél is könnyebb megírni, és a haverokat se kell külön értesítgetni, hogy nézzek már meg mit írtam.

1998-ban a gimiben találkoztam először testközelből az internettel. Az első site amit megpróbáltam megnyitni a yahoo.com volt. A frissiben bekötött sulinet egy rézkábeles ISDN kapcsolaton jött be a terembe. Ennek papíron 64 kb/s volt a sávszélessége, és ezt osztották le 20 gépre ... így 3 kb/sec-re lehetett volna számítani gépenként, de a Netscape böngésző szerint 8 byte/sec-al csordogált lefele a yahoo.com ... nem kiló, nem mega, hanem simán byte! ... Nagyjából 15 perc alatt állt fel az oldal, de kivártam ... el voltam ájulva a gondolattól, hogy ezek a bitek az USÁból döcögnek ide hozzám. Az atlanti óceánon túlról!

Addig a nagy távolságokat a posta meg a telefon hidalta át. Természetes volt, hogy egy csomag feladása külföldre, vagy egy nemzetközi hívás kezdeményezése jóval drágább, mint ugyan ez belföldön ... Ellenben az interneten nem számított, hogy a világ milyen távoli zugával cserélgetem a bitek csomagjait, a percdíj nem volt több, mint egy helyi hívás. Ez akkor annyira új volt, hogy anyám el se hitte ... pedig nem kellett más a számítógépünkhöz, csak egy modem. Este 6-kor kihúztam a vezetékes telefonunkból a drótot, belenyomtam a modembe, klikkeltem a csatlakozás gombra, a modem dalra fakadt (katt!), én meg fohászkodtam, hogy a freestart.hu ingyenes netszolgáltató beengedjen, mert ha benn voltam, onnantól enyém volt a világ.

---

Az ezredforduló technológiai őrülete a chat volt. A nyilvános chatszobákban arc és felelősség nélkül a legótvarabb suttyóság tört elő az emberekből. Aki nem perverz pedofilt, az kíváncsi pajkos kislányt játszott ... egy ideig mindenki Apollinaire-nek érezte magát, aki a századelőn puszta kíváncsiságból félretette minden civilizációs gátlását és megírta a 11 ezer vessző című elmebetegséget (katt!).

Jelentősen más hangulat uralkodott az IRC-n (katt!). Itt lehetett találni több éves múltra visszatekintő chatszobákat, ahol a rendszeresen visszatérő látogatókból összeszokott, jól működő társaságok alakultak ki ... gyorsan rá is függtem egy ilyen szobára, ahol hajnalig tartó dumapartik mentek. Ökörködés, viccek, linkek megosztása ... tényleg jó buli volt ... amikor csak tehettem ezen lógtam, mert aki itt kimaradt, lemaradt ... én meg nem akartam egy jó poénból se kimaradni.

A chatkorszaknak az azonnali üzenetküldő progik vetettek véget. Először az ICQ, majd az MSN. Ekkoriban kezdtek tömegesen felcsatlakozni barátaink az internetre. Azelőtt a chatszobákban főleg idegenek beszélgettek egymással. Míg az MSN messengerem kapcsolati listáján már csak olyanok szerepeltek, akiket személyesen ismertem, vagy meg szerettem volna ismerni. A chatszobák véletlenszerű emberkínálata helyett elkezdtünk célzottan gyűjteni a kapcsolatokat.

---

Az interneten alapvetően írásban kommunikálunk, de mégsem írásosság ez, inkább hasonlít a szóbeli kommunikációra. A valódi netes írásosság (hírek, cikkek) kezdetben azoknak a kiváltsága volt, akik komoly technikai háttérrel rendelkező webportáloknak dolgoztak ... ezen igyekezett változtatni a web 2.0, ami a 2000-es évek legnagyobb buzzwordje (click!)

És a világ nekiállt blogolni ... bárki írhatott, amit csak akart, és azt bárki bárhonnan bármikor elolvashatta. 2003 és 2006 között én is rendszeresen posztolgattam legvadabb egyetemi éveim mozzanatait a lokko.freeblog.hu-n. Beszámoltam bulikról, csajokról, lefotóztam és kiposztoltam, ha sikerült valami ehetőt főznöm, vagy ha vettem valami új király cuccot ... mindezt a blogolás hagyományait követve álnéven, de az ismerősöknek mégis lelkesen küldözgettem MSN-en, ha megjelent egy új post a blogomon.

A Duna partján még csak egy jó poén volt Nicolas Caget választani a világ császárának, de másnap komolyan elgondolkodtam, hogy valójában ki tartja egyben a világot? Ki a világ közepe? Vagy van e ilyen egyáltalán?

A Bill Clintont-os okoskodás (katt!) úgy szólt, hogy 5 kézfogáson belül bárki ismeri Clintont, így rajta keresztül 10 kézfogáson belül bárki bárkit ismer a földön ... de mi van, ha Bill Clintonnak egyszer tele lesz a töke (ejnye Mónika!), és soha többé nem fog kezet senkivel? ... Majd ott van helyette Nicolas Cage ... de ha ő is bemondja az unalmast? ... akkor Kevin Bacon ... ha ő is, akkor Brad Pitt, vagy Samuel L. Jackson ... és felsorolhatnám az összes szupersztárt, mert 5 kézfogáson belül bárki ismerheti őket is.

Összesen mennyi szupersztárunk lehet? ... nem lehet több, ahányat én is ismerek. Nem azért mert annyira penge volnék, de ki lehet indulni abból a megfontolásból, hogy egy szupersztár attól szupersztár, mert nagyjából mindenki ismeri a nevüket, tehát én is ... Így tippem szerint kb. 200 világhírű film pop vagy rocksztár futkoshat a világban ... Mi lenne, ha egyszercsak leoltanák a rivaldafényt, és visszavonulna mind? Távolabb kerülnének az emberek egymástól?

Ezaz! Menjen a levesbe az összes celeb! Miért ne lehetnék én a világ császára?! 6 kézfogáson belül elvileg én is kapcsolatban vagyok mindenkivel a Földön, ahogy mindenki más is ... de ha én 6-ra vagyok mindenkitől, akkor én 12 távolságra hozom össze az embereket ... de akkor hogyan lesz mindenki 6-ra bárki mástól? ... auuu !

Így pörgött ez a gondolat egy másnapos gimis fejében ... bár királyság volt gondolatban önmagamat koronázni a világ császárává, de nem volt rendben a matek.

Valószínű, soha nem is tisztult volna ki ez a gondolat, ha jópár évvel később nem akadt volna kezembe Barabási Albert-László könyve, a Behálózva.

---

A könyv központi témája egy nem túl beszédes nevű, annál nagyobb horderejű matematikai perverzió a skálafüggetlen hálózatok (katt!). Barabási és csapata a 90-es évek végén elhatározta, hogy feltérképezik az internetet. Írtak egy programot, ami az weboldalak linkjein lépkedve keresztül-kasul bejárta az egész internetet, közben feljegyezett minden talált oldalt és linket. Így kaptak egy gráfot, aminek a pontjai oldalak, az élei meg az oldalak közti linkek voltak.

Több százezer weboldalt regisztráltak és majdnem egymillió linket. Majd rászabadultak a térképükre a matematika minden fortélyával.

Az elemzésből kiderült, hogy az internet egy skálafüggetlen hálózat, ami annyit jelent, hogy a hálózatban a kapcsolatok egyenetlenül oszlanak el. Az oldalak túlnyomó többségére alig mutat pár link, míg van egy két oldal, melyekre kiugróan sok, akár több ezer link is vezet.

Hogy a web ilyen, azt egy fejlődési modellel magyarázták, melynek lényege, hogy az újonnan keletkező oldalak a már jól ismert oldalakat linkelik először. Így lesz egy híres oldal idővel egyre híresebb, míg az újonnan jötteknek nehéz kitűnniük.

Némi elhanyagolással így néz ki ez a folyamat:

Ebből a modellből két lényeges dolog következett:

- Az így felépülő skálafüggetlen hálózat egy kis világ, ami azt jelenti, hogy a pontok közti távolságok nem függenek erősen a hálózat méretétől. A hálózatban lehet akár több milliárd pont, pontonként átlagosan párszáz kapcsolat, de két tetszőleges pont közti távolság várhatóan így sem lesz több mint 10.

- A skálafüggetlen hálózat robusztus, vagyis jól tűri a véletlen hibákat. Ha véletlenszerűen távolítunk el belőle pontokat, azzal nem ártunk jelentősen a hálózatnak, mivel nagy valószínűséggel a tipikus, kevés kapcsolattal rendelkező pontokat szedegetjük ki belőle, mert ezekből van sok ... ellenben ha célzottan a nagy kapcsolatszámú pontokat vadászom le, akkor a hálózatban mért távolságok gyorsan növekedni fognak, és egy pont után az egész rendszer darabjaira esik szét.

A web kielemzése után meglepően sok egyéb rendszerről kiderült, hogy azok is skálafüggetlenek: A filmsztárok közös szerepléseinek hálózata. A telefonok közt kezdeményezett hívások hálózata. Az élő sejtekben található különböző vegyületek reakcióinak hálózata. Az iwiw felhasználók kapcsolatinak hálózata, amiből következik, hogy az emberek valós kapcsolatainak hálózata is skálafüggetlen ... ami igazolja a 6 kézfogás távolság elméletet.

---

Barabásiék meglátása választ adott még egy másnapos gimis srác kérdésre is: Nem. Nem lehet bárki a világ császára! Ha a világ összes politikusát és celebjét melegebb éghajlatra küldenénk, nemcsak hogy távolabb kerülnénk egymástól, de még az is megeshet, hogy az emberiséget összekötő szövevényes kapcsolati hálózat is egyszerűen darabjaira hullana.

Még alsó tagozatban egy könyvtári könyvben láttam először ezt az ábrát:

Azonnal kiszúrtam, hogy a kép nem jó. A Föld van középen nem a Nap! ... Nem értettem, mi ez. Nyomdahiba? ... A könyvtáros néni magyarázta el, hogy régen a tudósok úgy képzelték, hogy a Föld van a mindenség közepén, és minden égitest körülöttünk kering.

"Ennyire buták voltak régen a tudósok?"

---

Az egyetem tudományfilozófia előadásán jött témába a ptolemaioszi geocentrikus világkép (katt!). Az fogott meg a témában, hogy az előadó nem azt magyarázta, hogy az ókori filozófusok hogyan tévedtek, hanem azt, miképp gondolkodtak.

Az ókorban is felmerült mint lehetőség, hogy a Föld is csak egy bolygó, ami a nap körül kering, de ez ellenkezett a józan ésszel. A mozgástörvények ismerete nélkül nem volt hihető feltevés, hogy a Föld mozog, míg érzésre nyugalomban van a talpunk alatt.

A ptolemaioszi világkép alapja, hogy a világmindenség különálló részei más és más törvény szerint működnek. A Földön a négy elem, a föld, a víz, a levegő és a tűz által meghatározott törvények érvényesek, míg az égitestek egymástól függetlenül saját szférájuk törvényei, az égi mechanika szerint mozognak. Ez a világkép nagyjából 1400 évig meghatározó maradt, annak ellenére, hogy a földön tapasztalt jelenségek többségét sehogy nem volt képes leírni, a bolygók pályáját meg csak rendkívül elbonyolított képletekkel tudta megjósolni, és még úgy is pontatlanul.

Nikolausz Kopernikusz (katt!) mint hipotézis vetette fel újra, hogy a Föld kering a Nap körül. Arra számított, hogy ezzel jelentősen leegyszerűsítheti a bolygók mozgásának matematikai leírását ... de nem járt sikerrel, mert bolygók pályáját a ptolemaioszi világképhez hasonlóan ő is szabályos körmozgásokkal próbálta leírni, így modellje több korrekció és durva elbonyolítás mellett se lett pontosabb, mint a ptolemaioszi ... de a meglátás, hogy nem a föld a világmindenség középpontja termékeny talajra talált a korabeli tudósok körében, és egy tudományos forradalomnak adott kezdőlökést.

Először Giordano Bruno (katt!) vitte tovább jelentősen a kopernikuszi gondolatot ... ha nem a Föld a mindenség középpontja, akkor a Nap miért lenne az? Feltette, hogy az álló csillagok a mi Napunkhoz hasonló égitestek, melyek körül éppúgy keringenek bolygók. Elképzelése szerint a mindenség végtelen terében végtelen csillag van ... és a végtelen térnek nincs közepe. (Amúgy Bruno nem volt tudós alkat, inkább egy durván csapongó önfejű fantaszta.)

Johannes Kepler (katt!), Galileo Galilei (katt!), és Isaac Newton (katt!) a kopernikuszi gondolaton tovább haladva fektették le a modern tudomány alapjait.

Kepler írta le a bolygópályák valós geometriáját (ellipszis), ehhez az optika területén tett nagy előrelépéseket, hogy megalkossa az első csillagásztávcsövet.

Galilei Kepler távcsövével a Jupitert vizsgálta, és felfedezte annak 4 nagy holdját (katt!). Mozgásukat tanulmányozva belátta, hogy azok a Jupiter körül keringenek. Ez nagyban gyengítette a geocentrikus világkép központi állítását, miszerint minden égitest a Föld körül kering ... erre a 4 holdra ez biztosan nem volt igaz ... Galilei számára így váltak elfogadhatóvá a kopernikuszi tanok. Már csak arra kellett választ találnia, hogy lehetséges e, hogy a Föld mozog, és mi ezt ne érezzük. Módszeres kísérletekkel kutatta a mozgás és az erők alapvető összefüggéseit. Ebből eredt végső meggyőződése, hogy "mégis mozog a Föld".

Végül Newton dolgozta ki a matematikát, amivel bizonyítani tudta, hogy a bolygók mozgása ugyan azokból az erőkből következik, melyeket itt a földön is tapasztalunk. Az erő, amitől fejünkre pottyan az alma, megegyezik azzal, ami pályán tartja a Holdat a Föld körül, és ugyan ez tartja pályán a bolygókat a Nap körül, köztük a Földet is.

---

A kopernikuszi elv azt mondja ki, hogy senkinek nincs kitüntetett helye a világegyetemben, se nekünk, se másoknak. Tudományfilozófiai szempontból a legfontosabb áttörése ennek a kornak az volt, hogy nem beszélhetünk többé külön földi és égi mechanikáról. A fizika törvényei egyetemesek, a világmindenség bármely pontján ugyan úgy érvényesek ... Emberileg meg azzal kellett szembesülnünk, hogy ez a világ nem mi értünk létezik, nincs különleges szerepünk a teremtésben ...

Az egyik kedvenc kocsmai okoskodásom: Felteszem a kérdést "Tudod hol volt az ősrobbanás? "... hagyok egy kis gondolkodási időt ... majd rámutatok egy véletlenszerű pontra az orrom előtt "Itt volt."

---

Gyerekkoromban sokat fantáziáltam a nagy bummról, a táguló világegyetemről, és a tudomány akkori állása szerint megjósolt jövőbeli összehúzódásáról, aminek a végén ott lesz a nagy reccs (katt!) ... valamikor alsó tagozatban rajzoltam is egy képregényt, amiben képkockáról képkockára növekszik egy gömb, amiben bolygók, csillagok, galaxisok formálódnak ... majd a folyamat visszafordul, és a világegyetem minden anyaga összehúzódik egyetlen pontba ... és kezdődik újra az egész ...

Fantáziáltam arról is, milyen lehet az univerzum pereme. Képzeletben a nagy bumm lökéshullámán lovagoltam, előttem a végtelen üres tér, mögöttem meg ott formálódik az egész univerzum ... 

Később gimisként szembesültem vele, hogy a képlet ennyire nem egyszerű. A nagy bumm pillanatában nem az univerzum anyaga robbant bele a végtelen térbe, hanem maga a tér is a nagy bummban született, és azóta tágul, fénysebességgel ... Ez a meglátás nem illett bele a képregényembe. Ha a táguló univerzumon kívül nincs tér, akkor az univerzum mibe tágul bele? A kiterjedés nélküli semmibe? Az mi? Hogy lehet elképzelni, lerajzolni? (Na. mi van? Semmi?)

---

Mikor az eget kémleljük a múltba látunk. Minél mélyebbre nézünk az űrbe, annál régebbre tekintünk vissza az időben ... ha elég messze nézünk, elvileg elláthatunk az univerzum születéséig, a nagy bummig ... de merre keressük? Hol született az univerzum? A Hubble űrtávcsővel körbenéztünk, és minden irányban ugyan olyan messze, ugyan olyan régre tekinthettünk vissza.

Az ősrobbanás elmélet egyik legerősebb bizonyítéka a kozmikus háttérsugárzás (katt!). Elvileg ez volna az ősrobbanás fénye (és a tévében a hangyafoci) ... Ezen a ponton felborult a fejemben minden addig ismert geometria ... a világegyetem egy több mint tízmilliárd fényév sugarú gömb, aminek a legszéléről dereng ránk az ősrobbanás fénye? ... De az ősrobbanáskor az univerzum nagyon kicsi volt ... akkor ezt most hogy? ... kifordítva látjuk az univerzumot?

---

Már nem emlékszem mikor ért a megvilágosodás, ami helyreállította fejemben a képet, de a gondolatmenet viszonylag egyszerű volt. Nem az univerzum szélét kell keresni, hanem a közepét! ... Ha az univerzumot, minden irányban ugyan akkorának látjuk, akkor akár mondhatom azt is, hogy az univerzum középpontja itt van az orrom előtt.

Elképzeltem az univerzum életét visszafelé (schimán!), ahogy a környező galaxisok egyre közelebb kerülnek hozzám, egyre nagyobb lesz a zsúfoltság, miközben a kozmikus háttérsugárzás addig erősödik, míg mindent el nem vakít, hogy aztán nyakamba omoljon az egész univerzum, és velem együtt az egész mindenség bepréselődjön egyetlen egy pontba.

De vajon mit látna egy távoli idegen, aki egy több milliárd fényévnyire lévő galaxisból nézné végig ugyan ezt a műsort? ... Ő is azt látná, hogy az univerzum közepén, ami egyre szűkül körülötte, majd az egész mindenség rászakad, egy tejút nevű galaxissal együtt, amiben ott ülök én, a másik néző.

Ha mindketten úgy láttuk, hogy végig mi voltunk az univerzum középpontja, akkor melyikünknek volt igaza? ... Az egyetlen értelmes válasz, hogy mindkettőknek ... így bármely pontot tekinthetjük az univerzum közepének.

Tehát hol történt az ősrobbanás? ... az univerzum közepén, itt ebben a pontban az orrom előtt.