A Valóság Vallása

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindenről tudunk, ami velünk történik ... hogy minden élményünk tudatosul ... hogy minden tettünk tudatos gondolkodásból eredő döntésből ered ... pedig a tudat az elme legfelső rétege csupán.

Élményeink közül csak azok tudatosulnak, melyeket később is fel tudunk idézni. Az emlékeink miatt tudjuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és merre tartunk ... de vajon emlékszem rá, hogy melyik lábbal léptem fel a járdaszegélyre miután átkeltem az úttesten? ... Lényegtelen részlet ahhoz képest, hogy éppen melóba tartok, és közben itt filozofálgatok magamban ... de pont ezért lesz érdekes kérdés: Tudatos volt az a lépés, amiről már most, 2 perccel később se tudom megmondani melyik lábbal léptem? ... Ha akkor figyeltem volna rá biztosan tudtam volna, de ha nem, akkor is fel tudom még idézni egy két másodpercig ... de mivel erről is lemaradtam a mozzanat egyszerűen elfelejtődött mint lényegtelen részlet ... az emlék talán még megvan valahol az agyam mélyén, de felidézni már nem tudom.

Óóó, és még mennyi részletre nem fogok emlékezni, míg eljutok a melóhelyre ... de a lábam valahogy mégis végig visz az úton ... 40 perc, és szinte fel se tűnik ... nem úgy mikor először mentem oda ... akkor sokkal hosszabbnak tűnt ... akkor még figyelnem kellett melyik megállóban kell leszállni, kerestem hol van a zebra, nem tudtam előre mikor vált a lámpa, figyeltem a házszámokat és az utcatáblákat, hogy megtaláljam a címet ...

Egy új, ismeretlen helyzet nagyfokú tudatosságot igényel, sok információt kell egyszerre figyelembe venni, hogy célszerű döntéseket hozhassunk ... ezért emlékszünk a részletekre (és érezzük hosszabbnak az időt), de ha a helyzet már jól ismert, rutinosan kezeljük, a tudat felszabadul és ráér egészen más dolgokkal foglalkozni ... ahogy engem most itt, a szokásos reggeli utazás közben azok a gondolatok kötnek le, hogyan fogom bemutatni elménk több rétegét az eheti valóságadagban.

A rutin a tudatalatti első rétege. A rutin vezet minket a jól ismert utakon, berögzült mozdulatok, melyek végrehajtása nem igényel különleges mentális erőfeszítést, komplex és mély döntéshozást. (Veled volt már olyan, hogy a szokott úton indultál el valami szokatlan helyre, és közben annyira megfeledkeztél magadról, hogy a szokott megállóban szálltál le a buszról, pedig most nem ott kellett volna?)

A viselkedésformáink kialakításában tudatos döntéseink mellett nagy szerep jut az idegrendszerre ható vegyi információknak, vagyis az érzelmeinknek. Alapvető tapasztalat, hogy az érzelmeink nem állnak tudatos kontroll alatt, saját törvényeket követnek ... és valóban ... A vegyi információ evolúciós szempontból a legősibb viselkedés szabályzó mechanizmus. Régi és közel sem tökéletes rendszer, de mégsem egy rajtunk maradt kolonc ... az érzelmeknek megvan a maguk célja: Például a szeretet érzése erősíti az emberek közti kapcsolatokat, enélkül talán nem is alakulnánk ki hosszabb távon összetartó emberi közösségek ... Míg a félelem megpróbál távon tartani minket a veszélyes helyzetektől (film) ... de hasonló módon, a szerelem, harag, undor, kíváncsiság, ijedség, meglepettség ... bármely érzelmünkre találhatunk valamilyen darwinista magyarázatot, hogy milyen evolúciós hasznot hordoznak magukban.

Ősi örökségünk még a reflexeink. Egy váratlan helyzetre adott tudatos reakcióidőnk legjobb esetben sem lesz kevesebb mint 3 tizedmásodperc. Vannak esetek, amikor ez a veszélyesen sok idő, ekkor vehetik át az irányítást az egyszerű, de gyors reflexek ... még fel se fogtuk, hogy éppen a szemünkbe repül valami, de már pislantunk ... ez a szem önvédelmi reflexe, egyfajta beépített őrangyalunk.

Ez most egy turbó, tömör, lényegre törő, és többnyire felületes bejegyzés lesz ... mert ha itt belemennék minden részletbe, soha nem jutnánk a végére.

Az elme gyűjtőfogalom, részének tekintek mindent, aminek célja, hogy szabályozza, kontrollálja egy egyed viselkedését.

E definíció szerint már az egysejtű élőlények is rendelkezhetnek valamiféle elmével. Az érzékszervként funkcionáló sejtalkotók kémiai jeleket bocsájtanak ki, melyek befolyásolják a többi sejtalkotók működését.

A többsejtű szerveződésekkel megjelenik a szomszédos sejtek közti kémiai információ-továbbítás, sejtmembránon keresztül. Míg komplexebb szerveződéseknél már nem csak sejtről sejtre, hanem a keringési rendszerben is terjedhet vegyi információ. (megj: A növények elméje eddig a szintig jutott el az evolúcióban).

Az állatvilág törzsfejlődésének már nagyon korai szakaszában megjelennek az elektrokémiai elven működő gyors információáramlásra specializálódott sejtek, a neuronok. A neuronsejtek összekapcsolódásából létrejövő hálózatok képesek gyors és viszonylag komplex reakció és viselkedésformák kialakítására. Az idegrendszerbe "gyárilag" behuzalozott, vagyis a velünk született viselkedésformákat nevezzük reflexeknek.

Alapvető elv, hogy az elme evolúciójában előre haladva az új képességek nem leváltják az addig kifejlődött módszereket, hanem kibővítik azokat. A reflexek megjelenésével nem válik jelentéktelenné a kémiai infromáció-áramlás. A két módszer kiegészíti egymást. A neuronok közti jelátadás területén, a szinapszisokban az ingerület továbbítást befolyásolhatja különböző vegyi anyagok jelenléte, vagy azok hiánya. Ha egy adott ingerre többféle reflex-reakció is létezik egy adott egyedben, akkor idegrendszerre ható vegyi körülmények (információk) akár el is dönthetik, hogy melyik viselkedésforma valósul meg. Például ha egy állat éhes, akkor akár támadhat is, míg más esetben inkább menekülne - az éhség alapvetően kémiai információ (pl alacsony vércukorszint).

Fejlettebb idegrendszerrel rendelkező egyedek már saját életük során is képesek lehetnek új, nem velük született viselkedési formákat kialakítani, vagyis tanulni. Ennek legegyszerűbb formája a kondicionálás, mely során az előnyösnek bizonyult viselkedésformák megerősödnek, míg az előnytelenek eltűnnek. Ezt a folyamatot az egyed viselkedésére érkező válasz (feedback) szabályozza. A kellemes érzésként megélt válasz megerősíti az aktuális viselkedésformát, míg a kellemetlen gyengíti azt. (lásd: komfortelmélet) ... A válasz lehet kémiai inger, mint jóllakottság érzet, simogatás hatására felszabaduló endorfin, vagy nem megfelelő táplálékból felszabaduló méreganyagok, de lehet akár ártalmas fizikai hatásra megjelenő fájdalom inger.

A kondicionálással együtt megjelennek a feltételes reflexek. Erre jó példa Pavlov híres kísérlete, ahol a kutyák nyálelválasztó reflexe már a kajaosztást jelző csengőszóra is beindult. Az idegrendszer megtanulja az összefüggést a csengőszó és az ételosztás között. Az elme a jelenségek közt fennálló kapcsolatok felismerése révén válik képessé a világ bonyolultabb összefüggéseinek kiismerése.

A következő evolúciós szint a gondolkodás megjelenése. A kondicionálható elme már képes kiismerni, hogy miképp reagál tetteire a világ, így lesz képes elképzelni tetteinek következményeit ... de a gondolkodáshoz szükség van még valamiféle emlékezetre is, hogy az elképzelt lehetőségeket képes legyen egymással összehasonlítani. Ez a fajta emlékezés egy új képesség.

Az elme további evolúcióját a gondolkodás komplexitásának fejlődése határozza meg. Ez első sorban az emlékezet minőségének javulásával függ össze. Egy biztonságos fáról leugrás átgondolásához elég csak pár pillanatig léteznie az emlékeknek, de egy bonyolultabb döntés meghozásához, és végrehajtásához már elengedhetetlen, hogy létezzenek hosszabb távon fennmaradó emlékek.

Egy emlék rögzítése erőforrás igényes folyamat, az elme meg nem szereti pazarolni a rendelkezésre álló forrásokat. Az emlékek többsége egy másodpercig se létezik, nagy részük el se jut a tudatunkig, mégis hatnak a döntéseinkre. A következő nagy emlékpusztulás 10-20 másodpercben belül zajlik le ... ez a rövid távú memória, a komplex gondolkodás színtere ... Ami még ezután is fennmarad, az már a hosszú távú emlékezetben létezik tovább ...

Ezzel eljutottunk az emberi elméig? ... aligha ... hosszú távú emlékei egy kutyának is vannak ... hát még egy csimpánznak ... De akkor mi lenne az elme következő evolúciós szintje, ami már csak az emberre jellemző?

Láttál már macskát fáról leugrani? ... Ugrás előtt legubbaszt, vár 1-2 másodpercet, majd ugrik. Mi történik ebben az 1-2 másodpercben? Összeszedi a bátorságát, rákoncentrál az ugrásra? ... annyi biztos, hogy magasból leugrálni kockázatos. Egy csúnya becsapódás szövődményeibe akár bele is pusztulhat az a szegény macsek ...

Ha programozóként azt a feladatot kapnám, hogy egy méreg drága robottal hajtassak végre egy veszélyes elrugaszkodását, biztos úgy állnék neki, hogy előbb lefuttatnék egy rakat szimulációt. Virtuálisan kipróbálnék többféle ugrásmódot, majd arra a mozdulatsorra adnék a gépnek utasítást, ami a lehető legbiztonságosabbnak tűnt az előzetes tesztek során ... Gyanús, hogy valami ehhez hasonló folyamat játszódhat le a macska fejében az ugrás előtt. Erre kellhet az az 1-2 másodpercnyi rákészülési idő.

A döntés háttere című bejegyzésben már előkerült, hogy egy döntés létrejöttéhez szükségünk van valamiféle emlékezetre, hogy képesek legyünk összevetni az aktuális helyzetből kihozható elképzelt alternatívákat ... bár akkor szándékosan egy végletes szituációból indultam ki, de ugyan ez a következtetés igaz lehet ebben a jóval nyugisabb, fáról leugrálós esetben is: Veszélyes helyzetben saját biztonsága érdekében az elme megpróbálja előre vetíteni tetteinek lehetséges kimeneteleit, és ezekből a lehető legjobbat kiválasztani, majd aszerint cselekedni.

Mikor ez a meglátás a fejemben összeállt, úgy éreztem eljutottam a filozófia nirvánájába. A már sokat firtatott intelligencia, és az új esszencia, a tudat egy jelenségben mutatta meg magát. A tettei lehetséges kimeneteleit előre látó, és ez alapján döntést hozó elme nyilvánvalóan intelligencia, és definíció szerint tudat is, mivel működése feltételez érzékelést és emlékezetet.

Az intelligencia és a tudat egymásra találása első sorban azért izgalmas, mert magyarázatot ad arra a kérdésre, hogy miért is létezik a tudat; Tudat nélkül nem lennénk képesek önállóan gondolkodni, döntéseket hozni. Tudat nélkül nem lennénk többek mint ösztönlények, csak a velünk született idegi reflexek, és a környezeti hatások által belénk idomult (komfortra optimalizált) válaszreakciók mozgatnának ...

---

Felmerül még egy kérdés: Ha az emlékezés célja csupán annyi, hogy az elme egy döntési helyzetben képes legyen összevetni az elképzelt alternatívákat, akkor miért maradnak fenn tovább az emlékeink mint a döntés végrehajtása? ... Talán meglepő, de emlékeink többsége nem is létezik tovább pár másodpercnél ...

Mikor az intelligencia mibenlétét firtattam, ahelyett, hogy a dolog minőségét vizsgáltam volna, inkább feltettem egy kérdést; Mi az a minimum, amit el lehet fogadni intelligenciának (katt) ? ... Kezdetben abban hitben voltam, hogy az intelligencia bonyolult, magas rendű dolog. De az derült ki, hogy egészen egyszerű rendszerek is képesek intelligens módon viselkedni (intelligens mosópor). Ez programozóként kapóra jött, mert így viszonylag egyszerű technikával is lehetséges volt lekódolni egy mesterséges intelligenciát futtató programot (katt)  ... de az emberi elme működésének megértéséhez nem vitt olyan közel ez a megközelítés, mint azt eredetileg reméltem. A tudat titkát nem sikerült megfejteni az intelligencia természetét leíró matematikai elképzelésből. Szükség volt egy kerülőre, egy másik megközelítésre.

Legyen a tudat egy új, az intelligenciától független esszencia, majd firtassuk ugyan úgy, ahogy intelligenciával tettük. Tegyük fel a kérdést; Mi az ami minimum, amit már tudatnak lehet tekinteni? ... (Bevallom bírom, hogy folyton olyan szavak értelmén agyalhatok, amit nap mint nap használunk, mégis alig van fogalmunk róla mit takar)

Mit jelent, hogy tudatomnál vagyok? ... Az számít, hogy érzékelem-e a környezetemet? ... Mi van az álmokkal? ... feltettem még jópár hasonló kérdést, rágtam a témát jobbról balról ... a múlt heti valóság adag is egy ilyen kérdést feszeget ... így lett egyre világosabb, hogy a tudat jelenléte az érzékelés és az emlékezés képességével függ szorosan össze ... Végül ezt a minimum definíciót fogadtam el: Akkor beszélhetünk tudatról, ha fel tudjuk idézni, amit érzékelünk. (megj.: egy emlék felidézését is érzékeljük, tehát a tudat arra is emlékszik, hogy felidézett egy emléket)

Egy videokamera képes képet és hangot rögzíteni, majd visszajátszani azt ... akkor egy videokamerának van tudata?

Ha elmélyedünk az érzékelés filozófiájában, láthatjuk, hogy az emberi érzékelés milyen mély és komplex folyamat. Jóval több mint egyszerű képalkotás. De a tudat definíciója önmagában nem határozza meg, hogy az érzékeléstől milyen minőséget várunk el.

Még mi emberek se érzékeljük a dolgokat azonos minőségben. Van amikor apró részleteket is észreveszünk, van amikor felszínesen vizsgálódunk, és van amikor egyszerűen fel se fogjuk, amit látunk ... De próbálhatjuk elképzelni az érzékelést más lények szemszögéből is: Mit érzékel a világból egy majom, egy kutya, egy ló, egy hörcsög, egy béka, egy hal, egy rovar ... és egy videokamera? ... Hol van az érzékelés minőségének minimuma, ami alatt már nem feltételezhetünk tudatot? ... Bevallom nem sikerült találnom ilyet. Bármivel próbálkoztam, bárhogy próbáltam indokolni, mindig úgy éreztem, hogy önkényes ponton húzom meg a határt.

Majd felsejlett egy bizarr gondolat: Ha saját definícióm szerint nem tudtom cáfolni, hogy egy videokamerának lehet tudata, akkor elképzelhető, hogy az én tudatom is egy kamera?

Bármily hülyén hangzik, de tisztán emlékszem az első amnéziámra. 16 éves voltam. Nyári szünet egy péntek estéje volt. Még alig sötétedett, de mi már nagyban söröztünk egy kocsmában mielőtt belevetettük volna magunkat az éjszakába. Kicsit fájt a fejem, amire az egyik arc adott egy algopyrint ... ittam rá ott még egy sört, még a fejembe se szállt, de aznapra nagy buli volt kilátásban. Gyalog indultunk el az onnan 1 kilóméterre lévő partyhelyszínre ... és valahol itt szakadt el a film ...

Az út szélén ülve tértem magamhoz. Még csillagos volt az ég, de már határozottan pirkadt ... pislogtam jópárat mire felfogtam a helyzetemet ... 100 méterre voltam a kocsmától, de az ellenkező irányban ahhoz képest, amerre az utolsó emlékeim szerint elindultunk ... Lemaradtam volna az egész buliról, és itt kómáltam végig az egész estét az út szélén? ... A többiek szerint nem ez történt.

Elvileg zseniálisan nagyot buliztunk aznap este. Tömve volt a placc arcokkal. Mindenki be volt zsongva, és én se maradtam ki a jóból. Látták a fejemen, hogy rendesen bucira ittam magam, de ezzel akkoriban nem nyújtottam szokatlan látványt. Bár volt egy csaj, aki másnap megjegyezte, hogy talán a szokásosnál is kokibb voltam, mert az oké hogy fostam neki a szót, de nem voltam képben miről dumáltam vele azelőtt 5 perccel.

Később az is kiderült, hogy kerültem oda, ahol végül magamhoz tértem ... az egyik haver arc a placc melletti Jézus szobor korlátjának dőlve talált rám hajnali fél 5 tájékán. Vele együtt indultam el hazafelé. De félúton megunhattam a tántorgást, mert leültem az út szélére, és nem voltam hajlandó felállni onnan.

Ez volt az első amnéziás élményem. Azóta többször is előfordult, hogy sötét lukak keletkeztek a részeg éjszakák emlékanyagában, de hogy 9 óra egy az egyben kiessen, az azóta is rekord. Erős a gyanúm, hogy az algopyrin volt a hunyó ... azelőtt még sosem ittam gyógyszerre, de aznap este hármat is bevettem ... ebből csak az elsőre emlékszem.

---

Ijesztő de egyben elgondolkodtató élmény volt ez az amnézia. Az az elvi kérdés kezdett foglalkoztatni, hogy magamnál voltam-e az amnéziás időszakban, vagy alvajártam, vagy minek számít ez? ... Eszméletemnél voltam, vagy sem? Saját szempontból emlék híján nem lehet eldönteni a kérdést, így csak a többiek beszámolóira támaszkodhattam.

Abban mindenki egyet értett, hogy magamnál voltam; Tudtam ki vagyok, hol vagyok, sőt "jó" szokásomhoz híven fárasztani is tudtam a környezetemet változatos agymenéseimmel ... tehát többnyire jól funkcionáltam ... leszámítva hogy 5 percnél tovább egy emlékem se maradt meg.

Kb két évvel később láttam a Memento című filmet (imdb). A sztori egy tagról szól, akit miután jól fejbe vertek, egész életére ebben az amnéziás állapotban ragadt ... bizarr egy lét lehet az ilyen, de ez is árulkodik egy fontos részletről, hogyan működik az emberi elme. Van külön hosszú és rövid távú memóriánk, amiből a hosszú távú külön tönkrevágható, miközben a rövid távú tovább üzemel.

És ti mire emlékeztek a tegnap éjszakából?

Megtalálni a szellemet a gépben. Vagy akár fordítva ugyan ezt: Megtalálni a gépet a lélek körül. Ez az ami motivált. A nagy kérdés: Hogyan működöm, mi vagyok én? ... Mint egy kirakós, amihez nincs meg az összes puzzle darab, amiből összeállna a nagy kép.

Az intelligencia alapvető természetét kutatva találkoztam a mesterséges neurális hálózatok elméletével ( Műagyak matekja ). Vajon a neurális háló az az "anyag", amiből a nagy kép darabkái épülnek? Vagy van a léleknek egyéb összetevője is?

A komfortelmélet volt az első puzzle darab. A meglátás miszerint az idegrendszer a test igényei szerint optimalizálja az egyén viselkedését. Így szemlélve minden élőlény egy viselkedésautomata, amit a külvilág ingereire adott válaszok mozgatnak ... ez a mesterséges intelligencia mérnöki megközelítésének és lényünk biológiai alapjainak házasítása, ami egészen jól leírta az egyszerűbb élőlényeket, de még az ember nem tudatos viselkedésformáit is ... de a nagy képnek ez még csak egy kis szelete. Ebből szemléletből nem következett az a minden ember által megélt belső világ, aminek létét akkor is érzünk, ha teljesen kizártuk a külvilágot ( Elme a sötétben ).

Egy olyan működő gondolatot kerestem, ami következik az idegrendszert alkotó neurális hálózatok felépítéséből, és képes választ adni belső világ létezésének mikéntjére. Ehhez jöttek kapóra fraktálok.

A fraktál egy matematikai misztikum, ami elvileg képest lehet leírni az égvilágon bármit ... de érdemes vigyázni a matematika perverzióival, nehogy belezuhanjunk egy filozófiai fekete lyukba, ami képes magában leírni a világmindenséget, de gyakorlatilag mégse olvashatunk ki belőle soha semmi értelmeset ... ilyen pl a Pi szám, ami magába foglalja az emberiség egész történelmét, sőt még a jövőjét is, csak kitartóan kell keresni benne (gyakorlatilag az idők végezetéig) ! Mitől tudnának a fraktálok ennél többet ? ... A Pi trükkje azért működik, mert a matematika a saját keretein belül megenged extremitásokat. A matekban léteznek tetszőlegesen nagy számok, sőt létezik egy mindennél nagyobb szám is, de a valóságban nincs végtelen.

Szerencsére a fraktálok nem igénylik a végtelent. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag bármit leírhatnak, mégis viszonylag gyorsan feltárják a bennük rejlő részleteket. De ezen túl még több biztató tulajdonságuk is van, hogy ők lehessenek a belső világ valóságának építőkövei:

• Egy fraktál formája könnyen változtatható a fraktált létrehozó képlet paramétereinek apró módosításaival
• Neurális hálózatokban keringő ingerek alkothatnak fraktált
• A neurális hálózat által létrehozott fraktál paraméterei a szinapszisok erőssége

Ezekből következik, hogy az idegrendszer természeténél fogva képes létrehozni fraktálokat, és ezek formáját optimalizálni tetszőleges igény szerint.

---

Eddig sikerült eljutnom a nagy kép összerakásában, de bőven maradtak még tisztázatlan kérdések:

• Hogyan működik az emlékezet
• Hogyan működnek az asszociációk

Ezekre a talányokra vannak spekulatív válaszaim ... például hogy ezek egymásra épülő fraktál struktúrák ... de ezt a saját igényeim szerint még nem nevezhetem működő gondolatnak.

Ezen a szinten az elmélet már kezd túl bonyolulttá válni ... de ezen nincs mit csodálkozni ... Az emberi agy nagyjából 100 milliárd neuronból áll ... mikor már a 4 millió is durván nagy számnak tűnik egy dominós világrekordnál. Ráadásul amíg egy dominó csak egy vagy két dominót dönt fel, addig egy átlagos idegsejt az emberi agyban 7000 másik neuronnal áll kapcsolatban ...

Ahol ilyen nagy számok és komplexitás érvényesül ott már szinte követhetetlen az események láncolata. Ott inkább a káoszelmélet lesz az érvényes szemléletmód, ahol a kiszámíthatatlan apró kis egyenetlenségek határozzák meg mi hogyan fog történni ... vagy mégsem?

Éjfél után 6 perccel született meg fiam, pici Lokko ... lőttünk pár fotót, anyu, apu, picibaba, öröm öröm és boldogság ... de még fel se ocsúdtunk, a szülésznő már beletekerte a babát egy törülközőbe, kezembe nyomta, hogy tartsam az infra lámpa alatt, és ismerkedjek a picúrral, amíg anyut rendbe rakják a szomszéd szobában ... aztán az egész éjjeli ügyelet elviharzott egy hirtelen jött koraszülés miatt, én meg ott maradtam a gyerekkel egyedül 20 percre.

Ismerkedni egy újszülöttel ... merőben szokatlan helyzet ... mondhatni kevés közös témánk volt amiről beszélgethettünk volna. Pár percre hatalmába kerített a meghatottság, és csak vigyorogtam a képébe mint a tejbetök ... Rémlett valahonnan, hogy a kisbabák utánozzák az arckifejezéseket, de kicsi Lokko nem vigyorgott vissza, csak pislogott, nézelődött, nyújtogatta a nyelvét és nyamnyogott ... ez a kifejezéskészlet önmagában 5 percig tudott lekötni, aztán azon kaptam magam, hogy megint filozofálok (pedig nem is ittam, bár okom lett volna rá a 10 órán át tartó apás vajúdás közben).

Azon kezdtem agyalogni, hogy mi lehet a lurkó fejében, mit hozott magával anyaméhből. Csettingettem neki, de hangra nem reagált, letakartam a szemét arra sem. Pörögni kezdtem vele, amire a szemei úgy kezdtek mozogni, mint amikor valaki kinéz a busz ablakán; rövid ideig követ valami fix pontot aztán hirtelen célt vált ... de ezt is csak addig, míg gyorsan forgott körülötte a világ, lassú ringatásra nem reagált szemmozgással ... Majd feltűnt, hogy néha határozottan arcomba bambul; ha elmozdultam, ő kb fél másodperces fáziskéséssel utánam nézett. Kipróbáltam, hogy követ e így mást is, de nem érdekelte se a kezem, se a lámpa, csak az arcom.

Ezek szerint már születésünkkor van a fejünkben valami, ami képes felismerni egy arcot. De mi van még? Van pár velünk született reflex. A látványosabbak: a moro reflex (click), a szopó reflex, és a legcukibb; a fogó reflex - tedd az ujjadat egy csecsemő tenyerébe és ő ösztönösen ráfog ... Ezeken túl velünk születik az anyaméh kényelmének valamiféle emléke, ami a babákra egyértelműen hat, de még felnőtt korban is kényelmesnek, megnyugtatónak érezzük a meleg vízben lebegést, ringatózást, ha valami puha vesz körül, a mély tónusú hangokat, és a lágy ütemes lüktetést, surrogást ...

Furcsa élmény volt nemrég újranézni a Jurassic Parkot (imdb). Utoljára talán 15 éves láttam ... emlékszem akkor hogy imádta mindenki, és én se voltam kivétel ... ezért egy kicsit féltem is, hogy mai szemmel gagyinak fog hatni, de épp ellenkezőleg ... egy olyan réteget fedeznem fel a filmben, amit gyerekként egyszerűen észre sem vettem.

Jeff Goldblum játszotta azt a fura fazont, akiből gyerekkoromból csak annyira emlékeztem, hogy így okoskodik a fimben "isten megteremti a dinoszauruszt, isten elpusztítá a dinoszauruszt, isten megteremti az ember, az ember elpusztítá istent, az ember megteremti a dinoszauruszt ... a dinoszaurusz megeszi az embert ...". Nagy adag moralizálás, amire ma már csak legyintek, de a csávónak volt egyéb mondanivalója is. A tag szerepe szerint matematikus, a káoszelmélet tudora, aki azért vészmadárkodik, mert meglátása szerint a dinó állatkert megpróbálja megszegni a természet törvényét, miszerint az élet alapvetően kaotikus, kiszámíthatatlan jelenség, ezért nem kontrollálható ... így a Jurassic Park bukó lesz ... és naná hogy igaza lesz. A forgatókönyvírók tettek róla, hogy azok "az apró kis egyenetlenségek" miatt szétzuhanjon minden: A szigetre rátör egy nagy vihar. A dagadt programozó tag szabotálja az egész komplexumot, így bosszulva meg, hogy nem kapott elég zsozsót munkájáért. De még a high tech génsebészet is bukik. Hiába a születésszabályzás, hogy csak nőstény dinók legyenek a parkban, egy-kettő mégis nemet vált és szaporodni kezdenek ...

Elgondolkodtam rajta, hogy 15 évesen ennyire sügér lettem volna? Miért nem vettem észre a filmben ezt a káoszelméletes vonalat, mikor annyira nyilvánvaló? ... Majd beláttam azért nem, mert akkor még fogalmam sem volt, hogy eszik vagy isszák a káoszelméletet ... Ekkor jöttem rá, hogy ez szinte bármivel így van; Csak azokat dolgokat vesszük észre, amiket tudunk valamire vélni, minden mást egyszerűen figyelmen kívül hagyunk. Ami nem mond semmit, arra vakok vagyunk ... és amit nem veszünk észre, arra nem is emlékezünk.

Ez is egy olyan meglátás, ami önmagán túl több dolgot megmagyaráz:

- Miért költenek cégek olyan sokat a reklámokra? - Ezzel befolyásolják az érzékelésünket. Vásárlás közben azokat az árukat vesszük inkább észre, amiről van valami fogalmunk. A reklámnak az a célja, hogy kialakítson valami képet egy termékről, márkáról, hogy vegyük észre, vegyük meg ...

- Miért nem emlékszünk csecsemőkorunkra? - A világról alkotott belső fogalmaink akkor még nem alakultak ki, így nem is foghattunk fel a környezetünkből túl sokat, amire emlékezni lehetne ... ezzel fel is merül egy érdekes kérdés: Hogy alakulnak ki belső fogalmaink, és egyáltalán mik ezek?

Talán említettem már, hogy van egy bizonyos mennyiségű alkohol, ami kihozza belőlem a filozófust. Ez a szint amikor már csak egy sör vagy feles választ el attól, hogy lemenjek Buddhába ... Ekkor is pont filozófus hangulatomban voltam. Súlyosbítva, hogy közben sikerült elkövetnem a kocsmákban elkövethető egyik legnagyobb hibát: Szembe ültem a TV-vel.

Dominó döntögető világrekord kísérlet ment az RTL klubbon elő adásban. Kereken 4 millió dominót pakoltak fel, csak hogy egy pöcc után a domminóeffektus ledöntse mindet ... de nem ám unalmas libasorban, hanem így:

4 millió? Tényleg ennyi lenne 4 millió dominó? Ha műsor végén meg kellett volna tippelnem, hogy mennyi dominó dőlt itt fel, simán rámondtam volna, hogy talán egy milliárd ... az biztos, hogy 4 milliónál jóval nagyobb lett volna a tippem ... de mi alapján is? Van egyáltalán fogalmam arról, mennyi az a 4 millió?

- Egy köröm vastagsága kb egy milliméter, akkor 4 millió köröm vastagsága 4 kilométer, ami körömből durván sok, de még emberi ésszel felfogható méret ...
- Kb. egy kilométerre van tőlünk a Puskás Ferenc Stadion, 4 millió kilométer a Föld Hold távolságnak közel tízszerese. Ezt a mértéket már nem tudjuk összevetni hétköznapi tapasztalatainkkal ...
- 4 millió üveg sör = 2000 köbméter. Ennyivel ezt a kb. 40 négyzetméter alapterületű kb. 5 méter belmagasságú kocsmát kb. tízszer lehetne csurig tölteni ... abban ellennénk egy ideig ...

Számolni tudtam a számmal, de ez a dominós felismerés mégis lesokkolt.

Nagy filozófus üzemmódban arra vetemedtem, hogy beleképzeljem magam egy dominó helyébe ... ebből a nézetből tűnt nagyon kevésnek a 4 millió ... mert ha én ebben a forgatagban csak egy dominó vagyok, akkor az összes dominó Budapest lakosságának nagyjából a kétszeres, míg az ország lakosságának kevesebb mint a fele.

Asztapaszta! Súlyos kalapácsként vágott fejbe ez a meglátás: Ennyivel nagyobb lenne nálam ez a kicsi ország??! ... hirtelen beleszédültem az arányokba. Megdöbbentett a dolgok nagyságrendje ... a társadalom mérete körülettem sokkal nagyobb, mint addig azt képzelni mertem volna.

Volt egy dokumentumfilm a Discovery-n a 155 halálos áldozatot követelő kapruni szerencsétlenségről (wiki). Egy siklóvasút hátsó kocsija kigyulladt egy 3 kilométer hosszú, 30 fokos emelkedésű alagútban kb. 700 méterre a felső kijárattól. Akik az alagútban a szervizlépcsőn felfele kezdtek menekülni, mind belefulladtak a füstbe ... összesen 12 fő döntött úgy, hogy lefele menekül, a lángoló hátsó kocsi irányába ... ők mind túlélték.

Néztem a műsort, és közben az járt a fejemben, hogy ez mennyire bizarr. Én hogy döntenék egy ilyen helyzetben? Utólag könnyű okosnak lenni, de ott élet-halál múlott azon, hogy ki hogyan méri fel a helyzetet. Gyerek koromban voltak piromán hajlamaim, ezért tudtam jól, hogy a láng nem olyan veszélyes mint ahogy kinéz, ha átugrok vagy átszaladok rajta, abban a pár tizedmásodpercben míg a tűzben vagyok legfeljebb a hajam és a szemöldököm pörkölődik meg ... ellenben a füst ... a füst aljas dolog, főleg zárt térben ...

Később filozófiai kérdésként vizsgáltam a helyzetet. Az érdekelt mit kell tudnia az agynak ahhoz, hogy képes legyen körültekintő döntést hozni?

Az intelligenciáról addig alkotott elképzelésem szerint az életben előforduló helyzetekre valamilyen viselkedési minta szerint reagálunk. Ezek a viselkedési minták valamilyen tanulási folyamatban fejlődnek ki bennünk ... Milyen helyzettel szembesültek a kapruni szerencsétlenség áldozatai? Lefelé egy lángoló kocsi, felfelé füst ... az életben 100 esetből 99.9-szer az az adaptív viselkedés, hogy nem rohangálunk át a tűzön. Ösztönösen a tűztől félünk nem a füsttől. 12 ember ennek ellenére mégis jó döntést hozott.

Aki tudatosan hozott jó döntést valószínű ezen a gondolatmeneten ment végig: Ez a ferde alagút kéményként viselkedik, a füst felfele áramlik benne. A füst tömény méreg, pár méter után megfulladnék ... Ha lefele megyek, megéghetek a lángokban, de ha túljutok a tűzön ott már jóval jobbak lesznek a túlélési esélyek ... vagyis lefele veszem az irányt.

A döntés meghozásához fejben elképzelést kell alkotni a lehetőségekről, képzeletben le kell tudni játszanunk a különböző döntések következményeit. Össze kell tudni vetni az alternatívákat, kiválasztani jobbat, és aszerint cselekedni. Amikor ezt a rendszert elemeire bontottam, a következő fogalmakra leltem: 

• a világról alkotott gondolati modell - ez működik a fejünkben amikor elképzeljük, hogy mi lenne ha ...
• emlékezet - enélkül nem tudnánk sem összevetni a különböző alternatívákat, és nem emlékezhetnénk a döntésre, amit meghoztunk ... gondban lennénk ha folyton azon kapnánk magunkat, hogy nem tudjuk miért cselekszünk éppen úgy ahogy ...