11 éves lehettem, amikor először hallottam a semmi filozófiájáról. Egy félrészeg ürge eszmefuttatása volt valami haveri összejövetelen a szüleim egyik barátjának az ismerősénél, ahol gondolom mindenki jól berúgott, én meg azért voltam ott, hogy ne legyek otthon egyedül.
Az egyik tag elkezdte magyarázni, hogy a világ nincs, az egész csak illúzió, mi álmodjuk az egészet ... a többiek persze kiröhögték, de ő az arcukba vágta: Bizonyítsátok be, hogy nem így van! ... mintha 20 éves önmagam prototípusát hallgattam volna akkor ...
Később több sci-fi novellában találkoztam az okoskodással, hogy a világ amit látunk nem létezik, csak egy igen fejlett szimuláció által keltett illúzió. Így 99 nyarán a Matrix első része nem ért felkészületlenül. Mikor Neo kinyitja a szemét a rózsaszín trutymóban, azonnal tudtam mi a helyzet.
Később online fórumokon tapasztaltam, hogy többen elvesztek a Matrix gondolatában ... rám is veszélyes lehetett volna, de én erre valamiért már 11 évesen is immunis voltam.
Nem mondanám, hogy sosem filóztam a dolgon, mert ez is alapvető kérdéseket feszegető téma, de ebbe soha nem lovaltam bele magam igazán. Ha mégis belemásztam, rendre azzal a megnyugvással jöttem ki a gondolatmenetből, hogy értelmetlen feltételezni, hogy a világ nincs, hogy amit látunk, az csak egy illúzió ... de 17 éves koromig nem tudtam igazán jól megindokolni miért ...
