Ha meg kéne határozni, mik voltak a világképi nevelésem eszközei, akkor azokból a könyvekből tudok kiindulni, melyekre emlékszem, hogy anyu azokból olvasott, azokat lapozgattam. A mesés köteteken kívül csak természettudományos ismeretterjesztő könyvek jutnak eszembe, mint az Ég és Föld, Ilyen vagyok kívül belül, Az őskori ember, Minden napra egy kérdés ... Már óvodásként volt valami elképzelésem az evolúció elméletről, a táguló univerzumról, a csillagok keletkezéséről-haláláról ... emlékszem, arról is tudtam, hogy a mi napunk is ki fog hunyni egyszer. Ezzel kapcsolatban voltak visszatérő rémálmaim, 5 évesen.
Szűk családban egyértelműen ateista nevelést kaptam. A vallás dolgaival csak elvétve találkoztam. Anyu azt mondta, hogy karácsonyra Jézuska hozza az ajándékot, akiről akkor azt képzeltem, hogy egy kislány, mert olyan kislányos neve volt. Oviból emlékszem egy rövid tanításra, amikor az óvónéni megpróbálja megmagyarázni, hogy hol van a mennyország: "Olyan messzi, ahova még a szovjet űrhajók se tudtak eljutni." Míg a vidéki nagymamám a pokol tüzével rémisztgetett, mert a pogányok mind a pokolra jutnak. Ez így több volt annál, amit akkor fel tudtam fogni. Azt nem tudtam, hogy ki a pogány, de a félelem valós volt ... féltem a pokol tüzétől ... ahogy a nagymamámtól is, akinek a helybéli nevelési módszereknek megfelelően könnyen eljárt a keze.
Összefüggő vallási világképről először 8 évesen hittan szakkörön tanultam. Nem a szüleim írattak be, én akartam járni ... hogy miért? ... arra talán a legjobb válasz, hogy ösztönös volt ... szerintem ugyan ez az ösztön munkál bennem máig is, az ösztön ami arra sarkall, hogy valahogy kezelni tudjam az élet alapvető kérdésit, amire a fenti könyvekből alkotott világképem akkor még nem adott válaszokat.
