A Valóság Vallása

Életem egyetlen durva pszichedelikus élményét egy füves ciginek köszönhetem. Haverral elbicajoztunk a megfelelő helyre, vettünk egy grammot, tekertünk belőle egy akkor még gyengének szánt cigit, elszívtuk, majd hazafele vettük az irányt. Nem volt ebben akkoriban semmi szokatlan, suli szünetekben rendszeresen szívtam, de ez valami egészen rendkívülire sikeredett. 

Az első furcsaságok néhány perc múlva kezdődtek. Megszűnt a menetszél a lábamon, súlytalan lettem ... majd egyik pillanatról a másikra teljes erőből rámtört a hatás. Hirtelen azt éreztem, hogy kiszállok a fejem búbján a testemből, miközben veszettül kapaszkodok a kormányba ... satufék ... bedőltem az út melletti kukoricásba. Könyörögtem a havernak hogy hívjon mentőt, mert épp most száll ki a lelkem a testemből ... de ő valahogy meggyőzött, hogy nem kell ide mentő, csak guruljunk haza aztán jólesz ...

Nem ígérkezett egyszerűnek a hazaút abban az állapotban ... fogtam a vállát, ő húzott, mert tekerni nem tudtam. Úgy éreztem nem haladunk, csak egy futószalag húzza alattunk az utat, a táj meg fel van festve valami falra, mintha egy gagyi filmstúdióban lennénk.

Félúton kértem egy kis szünetet. Leültem az út szélére. Ott meg az a halu tört rám, hogy belesüppedek a talajba, a szemem leliftezik az aszfalt szintjéig ... ebből a megtorzult nézőpontból azt képzeltem, hogy hangya méretű vagyok, akit ha nem vesz észre, simán eltapos a haverom, aki előttem tornyosodott ... Nem lehet elmagyarázni milyen rémület volt bennem ...

Valahogy aztán mégis sikerült hazakeveredni, de ettől sem lett jobb a helyzet. Elsőre nem is ismertem fel hol vagyunk ... azt hittem beugrottunk valaki máshoz, annyira ismeretlennek hatott minden ... nem volt egyszerű meggyőzni magam, hogy jó helyen vagyok ... ágyba dőltem, hátha bealszom végre, de még kb 2 órát küzdöttem, mert továbbra is azt érzetem, hogy ki akart csúszni a lelkem a testemből ... csak most oldal irányba, nem felfelé ... én meg erőből kapaszkodtam önmagamba ... miközben szinte megállt az idő ... a percek óráknak tűntek ...

Aznap még voltak mások is, akik belekóstoltak ebbe az egy grammba. Bár nem okozott mindenkinek olyan csúnya bad trippet mint nekem, de akik szívtunk belőle, abban mind egyet értettünk, hogy ez valami nagyon durva anyag volt ... évekig emlegettük, de sosem fejtettük meg mi a fene volt ez a durván agresszív hallucinogén.

Hónapokig tartott feldolgozni az élményt. Sokan spirituális, transzcendens megvilágosodásként élik meg az ilyesmit, míg én filozófiai úton próbáltam megközelíteni, hogy ez mi volt.

Az biztos, hogy az objektív világlátásba vetett hitem összedőlt. Egy ilyen élmény után nagyon gyengének tűnik a feltételezés, hogy ugyan azokat a dolgokat mindenki ugyan annak látja. Ez már az előző posztban említett feladványból is következik. Itt sem a világ változott meg, hanem én magam, de ebben az esetben nem egy vizuális trükkről volt szó. Itt nem az számított, hogy egy absztrakt ábrát nézve mit feltételezek, hogy a kockákra alulról vagy felülről látok rá ... most a világ teljesen szokványos dolgait tapasztaltam meg durván eltorzult formában ... itt nem egy belső feltételezés, hanem egy leheletnyi mennyiségű anyag görbített el, és nem is voltam képes kiszabadulni a hatása alól, míg ki nem ürült a szervezetemből.

Az akkori világfelfogásomba ez egyszerűen nem illet bele. Mikrogrammos mennyiségű fizikai anyag durván felborított olyan dolgokat, amiket a belső világ részének hittem. Addig úgy képzeltem, hogy a külső és a belső világ jól elkülönül egymástól, de most a két világ pere elmosódni látszott. Be kellett látnom, hogy nem lehet őket elválasztani egymástól, tehát nincs értelme két különálló világban gondolkodni ... ez pedig felvetette újra az alapvető kérdést: Ki vagyok én ebben az egységesült világban?

Ennek nyomán kezdtem el firtatni olyan kérdéseket, minthogy képes-e a fizikai testem arra, amit önmagamból tapasztalok? Képes-e az agy gondolkodni, vagy szükség van-e hozzá még valami természetfeletti dologra, ami a tudomány látóterén kívül esik?

Oviban délutáni alvás helyett sokszor csak bambultam. Egyszer annyira sikerült bebambulnom, hogy nyitott szemmel kezdtem álmodni. Egy játékvasút zakatolt a plafonon a négyzet alakú neonlámpatestek között, miközben a terem ablakain túl fákat láttam elsuhanni, mintha az egész óvodaterem egy vasúti kocsi lenne ...

Ez annyira tetszett, hogy próbálkoztam vele többször is, hátha rámjön még egyszer nyitott szemmel az álom ... de soha többé nem sikerült, se direkt, se véletlenül ... mégsem volt hasztalan a kísérletezgetés, mert felfedeztem, hogy ha akarok, tudok kettőt látni bármiből. Sőt ami még viccesebb, a fali szekrény két fogantyújából tudtam hármat is látni, négyet is.

Emlékszem hogy felvillanyozott, mikor rájöttem, hogy miért lehetséges ez. Azért, mert két szemem van ... Oké,  nem nagy szám, de akkor is ... 6 éves voltam, és megoldottam egy ilyen rejtélyt magamtól.

Legközelebb egy hasonló talányra 9 évesen a napköziben találtam rá a Sicc 30. oldalán.

Hány kocka van a képen? ... 7 ... Fejjel lefele? ... Úgy meg 6 ... Hátőőő, hogyis van ez?!

Később már fejre se kellett állítanom, elég volt egyet pislantanom, hogy váltson a kép ... de most mi van? Mitől változik itt bármi? A KÉP NEM VÁLTOZHAT MEG !!!444!! ... Elég rendesen felhúzott a probléma. Mintha egy bűvésztrükköt néznék ... csak itt nincs bűvész, akire átháríthatnám a szemfényvesztést.

Pár nappal később leesett a titok nyitja. Attól függ mennyi kockát látunk, hogy a fekete részt a kocka aljának vagy a tetejének tekintjük.

Ma már sejtem, miért volt számomra ez a feladvány annyira kiakasztó. Mert szembe ment azzal megérzéssel, hogy a külső világ dolgait objektíven látjuk. Objektíven, tehát az hogy mit látunk, csak attól függ, hogy mit nézünk. De ebben az esetben azzal kell szembesülnünk, hogy amit nézünk az biztosan nem változik, de hogy minek látjuk az igen. Tehát ami ebben az esetben változhat, az nem lehet más, csak mi magunk.

15 évesen láttam először a Kapcsolat című filmet. Abban benne volt szinte minden, amiről akkoriban elmélkedtem; ufók, féregjáratok, de főleg egy nagy adag dilemma isten és tudomány között ... Azóta többször láttam a filmet, és rájöttem, hogy milyen jól tetten érhető a világképem alakulása azon, hogy miképp értelmeztem a film végét, amikor a főszereplő tudósnő Dr. Ellie Arroway egy idegenek által épített féregjáratrendszer túloldalán egy szürreálisan szép helyen beszélget rég halott apjával.

Akkoriban még úgy fogtam fel, hogy az ott az apja szelleme, aki halála után olyan messzi távozott, ahová lánya csak egy a földiek számára felfoghatatlan tranzitrendszerrel tudott eljutni, majd onnan vissza. Mindezt úgy, hogy erről semmi bizonyítékot nem hozhatott haza, a földiek semmit nem láthattak az utazásból, legfeljebb elhihették neki a történetét ... vagy nem.

Amellett, hogy világképem lakmuszpapírja, a film azért szerepel a blogban, mert itt találkoztam először Occam borotvájával. A történetben Dr. Arroway ezzel magyarázza, hogy miért nem hisz istenben: A dolgokra adott magyarázatokból általában a legegyszerűbb a helyes ... első olvasatra talán ártalmatlannak tűnik, de ez az a gondolat, ami pár évvel később végül lenullázta a hitet, ami addig kitöltötte a belső világomat.

A tudomány mesélt nekem bolygókról csillagokról galaxisokról táguló univerzumról, és én ezeket képzeltem el, amikor felnéztem az égre. De arról nem mesélt, hogy ki vagyok én, aki az égre néz.

Bár a biológia nem érdekelt annyira, mint a világűr, de nagyjából már alsó tagozatban képben voltam, hogy mifán terem az evolúció. Hogy alapjában véve mi magunk is az élővilág részei vagyunk, biológiailag nem különbek az állatoknál, mi is eszük iszunk ürítünk és ivarosan szaporodunk ... de az állatok nem bámulják az eget, látszólag nem firtatják az élet dolgait, míg mi emberek igen, ebben kivételesek vagyunk ... ezen a ponton merül fel a nagy kérdés: Mi ez a dolog, ami látszólag csak nekünk adatott meg? ... és ez az, amire a tudomány semmi választ nem adott, míg a vallás igen. Ez a lélek.

A lélek az, ami az égre néz, a lélek az ami gondolkodik a világról. A vallás egy teljes világot teremt a léleknek, elválasztja a testtől, örök életet ad neki, megmagyarázza célját és gondját viseli.

A templomba járós időszak után a magam útját kezdtem járni. A tudomány és a vallás a külső világ magyarázatában tűnt kibékíthetetlennek, de a belső világ dolgai terén csak a vallásokban leltem iránymutatásra. Mivel egységes, minden részében elfogadható vallási világképet soha nem találtam, ezért különböző vallási hiedelmekből, és néhány saját meglátásból kreáltam magamnak egy ellentmondásmentesnek tűnő belső világot.

Egy aktív mindenható istenben talán sosem tudtam igazi meggyőződéssel hinni, de hittem szellemekben, mint test nélküli lelkekben, akik köztünk járnak, és akár hatással is lehetnek ránk. Istent és Jézust is valami ilyen léleknek képzeltem el. Hittem valamiféle lélekvándorlásban, idő nélküli létezésben, mert a déja vu élményeket nem tudtam máshogy magyarázni. 12-től 17 éves koromig nagyjából ez volt a vallásom, míg az egészet le nem gyalulta egy nagyon makacs gondolat ...

Első moziemlékem a Star Wars Birodalom visszavág. Lekéstük a film elejét, onnan láttuk, mikor Han és Leia landolnak a Milleneum Falconnal egy aszteroida gyomrában ... hogy aztán kirepüljenek egy dínó száján ... nem lehettem több mint 3 éves, nem is értettem sokat abból amit láttam. Darth Vader sisakját hátulról a csillagos háttér előtt egy fényes fekete űrhajónak hittem (kép). Ennek ellenére emlékszem mennyire lenyűgözött a világűr, az űrhajók, a lézerkard ... Anyu szerint a bátyámmal együtt tátott szájjal néztük végig ...

Talán nem véletlen, hogy a természettudományos könyvek közül az Ég és Föld volt a kedvencem. Számomra a világűr mesék helyszíne lett, üstökösök, galaxisok, fekete lyukak, idegen lények ...

9 éves koromban mégis rendszeresen jártam templomba. Hittanon kaptam egy kis könyvet, amibe vallásos képeket lehetett ragasztani. Minden mise után kaptunk egyet a paptól ... de nem szép színes matricákat, mint az akkoriban nagyon menő Lutra albumokba lehetett gyűjteni, hanem egyszerű papírra nyomott egyszínű vonalábrákat (kép), amit Technokollal ragasztottam be a füzetbe.

Nem volt túl menő dolog a templom, áporodott levegő, nyekergő padok, hideg, vasárnap korán kellett kelni, és még az áldozásból is ki kellett maradnom, mivel még megkeresztelve se voltam. A hittanszakkör oktatási célja, hogy felkészítsen a megkeresztelésre, majd első áldozásra, később bérmálkozásra. Ebből a keresztelő meg is volt 10 éves koromban, de a többi szint meglépésére már nem került sor. A katolikus keresztény vallási világképért nem mondtam le tudományos fantasztikumról ... párhuzamos dimenziók, ősrobbanás, földönkívüliek, időutazás, dínók ... ezzel szemben álltak az ótestamentum meséi, a 6 napos teremtés, bábeli zűrzavar és özönvíz ... számomra ezek nem voltak pariban és nem is tűntek kibékíthetőnek. A templomba járós időszak nálam így ért véget viszonylag hamar ... nem kötött le a világ, amit a templom kínált.

De ahogy a sci-fi és a tudomány számomra ott kint kitöltötte a tág univerzumot, úgy hagyott űrt belül ... a templomnak hátat fordítottam 11 évesen, de a lélek világához tartozó természetfelettinek még közel sem.

Ha meg kéne határozni, mik voltak a világképi nevelésem eszközei, akkor azokból a könyvekből tudok kiindulni, melyekre emlékszem, hogy anyu azokból olvasott, azokat lapozgattam. A mesés köteteken kívül csak természettudományos ismeretterjesztő könyvek jutnak eszembe, mint az Ég és Föld, Ilyen vagyok kívül belül, Az őskori ember, Minden napra egy kérdés ... Már óvodásként volt valami elképzelésem az evolúció elméletről, a táguló univerzumról, a csillagok keletkezéséről-haláláról ... emlékszem, arról is tudtam, hogy a mi napunk is ki fog hunyni egyszer. Ezzel kapcsolatban voltak visszatérő rémálmaim, 5 évesen.

Szűk családban egyértelműen ateista nevelést kaptam. A vallás dolgaival csak elvétve találkoztam. Anyu azt mondta, hogy karácsonyra Jézuska hozza az ajándékot, akiről akkor azt képzeltem, hogy egy kislány, mert olyan kislányos neve volt. Oviból emlékszem egy rövid tanításra, amikor az óvónéni megpróbálja megmagyarázni, hogy hol van a mennyország: "Olyan messzi, ahova még a szovjet űrhajók se tudtak eljutni." Míg a vidéki nagymamám a pokol tüzével rémisztgetett, mert a pogányok mind a pokolra jutnak. Ez így több volt annál, amit akkor fel tudtam fogni. Azt nem tudtam, hogy ki a pogány, de a félelem valós volt ... féltem a pokol tüzétől ... ahogy a nagymamámtól is, akinek a helybéli nevelési módszereknek megfelelően könnyen eljárt a keze.

Összefüggő vallási világképről először 8 évesen hittan szakkörön tanultam. Nem a szüleim írattak be, én akartam járni ... hogy miért? ... arra talán a legjobb válasz, hogy ösztönös volt ... szerintem ugyan ez az ösztön munkál bennem máig is, az ösztön ami arra sarkall, hogy valahogy kezelni tudjam az élet alapvető kérdésit, amire a fenti könyvekből alkotott világképem akkor még nem adott válaszokat.

Nem mondhatom el magamról, hogy szeretek írni, nem is vagyok benne jó ... ellenben agyalni, azt nagyon tudok. Gyerekkorom óta jellemző rám, hogy merész, mély, értelmes meglátásaim voltak mindenféle területen. Mindig tudtam zavarba ejtő kérdéseket feltenni, és addig firtatni a témát, míg nem találtam valami elfogadható választ.

A többséghez hasonlóan, én is korán beleütköztem az élet nagy kérdéseibe, "mi az élet értelme?", "mivégre jöttem a világra?", "miért pont én vagyok én?", és "mi lesz velem a halál után?" ... az én esetem talán abban különleges, hogy ezek milyen szinten nem hagytak nyugodni. Már kisgyerekként megesett velem, hogy órákat forgolódtam az ágyban álmatlanul, mert fogságba ejtett a parttalan elmélkedés egy ilyen kérdés körül ... nem meglepő, hogy viszonylag korán a vallás felé fordultam, de sosem elégedtem meg az isten által kínált üdvösség ígéretével. 14 éves koromra, már kezdett feloldhatatlan probléma lenni számomra a vallások nyilvánvaló önkényessége.

Sokféle vallás, sokféle válasz, melyekben a közös, hogy az elfogadás alapja nem a megtapasztalható bizonyosság, hanem a hit. Hinni bármiben lehet, bizonyosság nélkül bármi lehet bárhogy, és annak ellenkezője is. Ilyen alapon nem is lehet eldönteni, hogy melyik hit ad valódi válaszokat ... így lettem 18 éves koromra ateista.

A blog célja, hogy megírjam, hogy most 30 éves korom túl hova fejlődött a szigorúan ateista világlátásom ... hogyan kaptam válaszokat olyan kérdésekre, amikre a választ a vallásokban szokás keresni, ez a Valóság Vallása.

Mit ígérhetek az olvasónak?

• Iránymutatást, hogyan boldoguljunk ebben az igen bonyolult valóságban
• Bemutatom, hogy természetes módón létezik a világban a gondviselés
• Nem ígérhetek örök életet, de egy olyan meglátást igen, hogy marad nyomunk a világban

Többször nekiálltam már, hogy kiírjam magamból azt a komplex elképzelést, ahogy a világot szemlélem ... sokáig úgy gondoltam, hogy könyvet fogok írni, neki is ugrottam párszor, de sose tartott tovább pár oldalnál a fellángolás. Nem éreztem rá, hogy mi lenne a megfelelő elbeszélési forma, nem találtam meg a fonalat, ami magával húzott volna. Közben maga a téma, a világképem fejlődése sem állt meg soha ... folyton épülő meg-megújuló ez a képződmény, így nehéz is lenne utolérni, türelmem meg nincs megvárni, hogy beérjen, lehet soha nem is fog. Ezért most az a nagy ötlet, az új fellángolás, hogy nekiállok megírni blog formában.