A Valóság Vallása

Gimiben az alapvető szabadidős stratégiánk a féktelen züllés volt. Ha másnap nem kellett suliba menni, akkor irány egy kocsma, valami koncert, vagy bármi kellően punknak ígérkező esemény, ahol módunkban állt szétcsapni magunkat ... Paradox módon ez az önpusztítás az élet igenlése volt részünkről. A részeg szűrrealitás volt a mi világunk. Egy eminens iskola diákjaiként meredeken szembe mentünk a velünk szemben támasztott elvárásokkal ... míg mások görcsöltek, falak és könyvek közé zárva, mi lazák voltunk és őrültek ... mert imádtuk, és mert megtehettük.

Aztán jött az egyetem, ami közel sem volt olyan szigorú közeg, mint a gimi. Előadásokra nem volt kötelező bejárni, és a gyakorlatokat sem volt nagy művészet ellógni ... hirtelen tengernyi szabadidő szakadt a nyakunkba, de a stratégia maradt a gimiben megszokott ... pár hónap és azon kaptam magam, hogy már a másnaposságot is rendszeresen a kocsmában pihenem ki.

A vizsgaidőszakok sem hoztak enyhülést. Ha valakinek megvolt egy vizsgája, akkor ment koccintás, vagyis ittunk ... ha valaki bukott, akkor meg azért ittunk ... de volt olyan is, hogy arra ittunk, hogy valamelyikünk megbukott, mert nem bírt bemenni a vizsgára, mert előző este rommá ittuk magunkat ehhez hasonló okokból ... Gyakorlatilag főállásban ittunk majdnem két éven keresztül.

Ennek az időszaknak a mérlege:

• Az egyetem első két évére alig emlékszem
• Az első négy félév tanulmányi eredménye szinte értékelhetetlen
• Fizikai és mentális megborulás:
  • pár hónap alatt felszedtem 15 kilót, amit máig sem sikerült leadnom
  • másnaposan pánikrohamok kezdtek gyötörni
  • egy pánikroham során produkált 220/90-es vérnyomással kórházba kerültem, az ott felírt vérnyomás gyógyszert elvileg életem végéig szednem kell

A törzskocsmánkba járt egy 30-as évei elején járó hobó fazon, amolyan igazi világcsavargó, aki európát stopposként keresztül kasul bejárva utcazenészként kereste a kocsmáravalót. Ő mondta nekem egyszer, mikor panaszkodtam, hogy mennyire szét vagyok csúszva ... "A Rock n' Roll és a hosszú élet ritka" ... majd az alkoholgőzben kifejtette, hogy ő is tehetne úgy, mint bármely régi haverja ... összeszedhetné magát, kereshetne munkát, megnősülhetne, gyereket nevelhetne ... de ő nem ilyen ... ő nem hajtja igába a fejét, ő inkább belehal az életbe negyven éves kora előtt, de legalább elmondhatja magáról, hogy ő mindig is szabad ember volt ... Pár évvel később a Dunába fulladt miközben a Sziget fesztiválra próbált úszva belógni.

Általános iskola felső tagozatában akadt egy "kisebb" problémám a szocializálódással. Be kell valljam, voltak hülyeségeim, szerettem kilógni a sorból; ha mindenki fradista volt, akkor én az Újpestnek drukkoltam, ha mindenki Bonanza Banzait hallgatott, akkor én Rapülőket ... a feltűnési viszketegség mellé én voltam az osztály okostojása is ... nem csoda, hogy idővel gondom akadt a többiekkel ... nem kicsi ...

7. osztály végére elégeltem meg a szándékos kívülállásból adódó konfliktusokat. Ideje volt felvenni a fonalat, nyitni a többiek felé, elfogadni a normáikat ... többek közt a zugdohányzást.

Általánosban még suliidő után a garázsok mögött heti két-három szállal indult a dolog. A gimi kezdetétől már suliba menet és jövet elfüstöltem egy-egy szálat. Ez a rendszeresség már elég volt, hogy pár hónap alatt rászokjak ... Akkor vettem észre magam, mikor már a 4. óra közben azon kattogtam, mikor lesz vége az utolsó órának, mikor mehetek végre rágyújtani ... pár héttel késöbb már a szünetekben bagóztam tele a suli wc-t a pár renitens taggal ... Első év végére úgy napi 5-6 szál környékén járhattam.

Általánosban még a többieket követve nyúltam a cigihez, de gimiben már én terjesztettem a szokást az osztályon belül. Tilosban jártuk, lázadtunk, kibújtunk az iskola kontrollja alól, és ez összekötött minket, kivételesnek érezhettük magunkat ... a sok tanulógép között mi voltunk az arcok, akik ezt megtehették, mert mi szabadok voltunk ...

... "Lokko, egy nikotinfüggő nem lehet szabad, mert ha akarja ha nem, dohányoznia kell!" - vágta nekem egyszer a vallási fanatikus osztálytársam egy a szabadság témája körül pörgő hitvitánk során ...

... hogy mi? Ő, a Biblia szó szerinti keretei közé szorított gondolkodásával és életformájával ... Ő mondja meg nekem, hogy Én miért nem vagyok szabad?

Kimondottan fúrta az oldalam, de éreztem, hogy ebben most igaza van ... ha rámtör a nikotinéhség, nem azért gyújtok rá, mert éppen ahhoz van kedvem ... Be kellett lássam, a függőség rabja vagyok, és én ettől a perctől kezdve utáltam dohányozni ... mert mi az már, hogy nem én döntöm el, hogy rá akarok-e gyújtani vagy sem? ... Utáltam, de nagyjából még 12 évet bagóztam, miközben 12-szer próbáltam meg leszokni, de 12-szer bizonyultam gyengébbnek a függőségnél.

Ahogy Besenyő Pista bácsi (katt) úgy a tudományfilozófia is arra tanít, hogy mi hülyeség és mi nem az. A tudományfilozófia iránymutatás, hogy miképp lehet értelmesen elmélkedni a világ dolgairól ...

Mi a tudomány: 

1. A világ megfigyelése
2. A világban megfigyelt jelenséget leíró elméleti modell megalkotása
3. A modell firtatása, a modellből következő jóslatok megfogalmazása
4. A modell jóslatainak ellenőrzése kísérletekkel

• • • ha a modellből következő jóslat megfigyelésekkel nem igazolható, akkor vissza az 1-es és a 2-es pontra, új megfigyeléseket végezni, új modelleket alkotni
    • ha a jóslat igaznak bizonyul, akkor vissza az 3.-as pontra a modell alapján kimondani más jóslatokat, és igazolni azokat, hátha kiderül valami, amire nem is gondoltunk

megfigyelés - modell - jóslat - ellenőrzés ... a valóság megértésének dióhéjban ez a tudományos módszertana ... vagyis ezt tanítják az egyetemen Tudományfilozófia előadásokon ... és én bólogattam rá serényen, mert a valóság hitvallása gyönyörűen beleillett ebbe a képbe. Működő gondolat = megfigyelés + modell, bizonyosság = jóslat + ellenőrzés.

---

Albert Einstein speciális és általános relativitás elmélete abból a megfigyelésből indul ki, hogy a fény sebességét minden irányban állandónak mérjük. A fény látszólag nem lesz gyorsabb, ha a fényforrás irányába haladunk, és lassabb se, ha fénysugárral megegyező irányba. Erre a jelenségre a korabeli tudomány egyszerűen nem tudott magyarázatot adni.

Einstein nem megmagyarázni akarta a jelenséget, hanem egyszerűen kiindult abból, hogy a világ ilyen, a fény sebessége a megfigyelő mozgásállapotától függetlenül minden irányban állandó ... ez így magában nem nagy szám ... Én is mondhatom, ha megfigyeltem valami különöset, hogy az azért van, mert a világ ilyen és kész ... de Einstein nem pusztán elfogadta a megfigyelés tényét, hanem alkotott egy új elméleti fizikai modellt, aminek alapja, hogy a fénysebesség állandó. Ehhez azonban rugalmasan kellett kezelnie az idő és a tér fogalmát, amit addig mindenki fixnek gondolt ... így született meg a relativitás és a hajlékony téridő elmélete.

Einstein modellje ontotta magából a jóslatokat. Megjósolta például, hogy a fénysugarak iránya gravitációs térben eltérül. Ez a gravitációs lencsehatás. Ennek igazolására lehetőség nyílt egy 1919-es napfogyatkozás során. Az általános relativitás elmélet egyenletével kiszámolható volt, hogy egy a nap mellett látható csillag látszólagos helyzetére milyen hatással lesz napunk feltételezett gravitációs lencsehatása.

Egy anekdota szerint valaki megkérdezte Einsteint; Ha a napfogyatkozás közben nem ott lesz a csillag ahol megjósolta, az feltételen azt jelenti-e, hogy a relativitás elmélet hibás? - mire Ő: "Az elmélet nem hibás, legfeljebb kiderül, hogy a világunk nem így működik." ... az elmélet nem hibás, ami itt azt jelenti, hogy az elmélet matematikai modelljében, és az abból levezetett egyenletekben nincs hiba, a kezdeti feltevésekből kiinduló minden következtetés helyes ... de ebből még nem következik, hogy a világ tényleg így működik ... az egész csak egy teória, amit a megfigyelés vagy igazol, vagy nem ... de a csillag pontosan az elvárt helyen volt látható, a megfigyelés igazolta az elméletet ... és ezzel Einstein a világ leghíresebb tudósává lépett elő.

Ez egy kiragadott sikertörténet, de a tudományban ritkán ilyen ideálisak a körülmények. A fénysebesség állandósága egy egyszerű természeti törvény, és bár az ebből következő világkép látszólag ellentmond hétköznapi tapasztalatainknak, de a rugalmas téridő modellje mégis "elegáns", matematikailag jól kezelhető. Emellett a relativitás elmélet következtetései is viszonylag könnyen igazolhatóak, mivel igen nagy, jól megfigyelhető dolgok természetéről mond ki jóslatokat.

Közel sem ilyen szerencsések a részecskekutatók ... furcsának tűnhet, hogy a világegyetem legkisebb építőelemeinek vizsgálatához építjük a legnagyobb tudományos berendezéseket, a részecskegyorsítókat. Nélkülük egyszerűen nem lehetne megfigyelni ezeket a parányokat, nem lehetne elméleteket igazolni, új ismereteket szerezni a részecskefizikában ... de az evolúciókutatóknak sincs könnyebb dolguk, ahogy a társadalomtudósoknak sem áll módjukban kedvükre kísérletezgetni emberek többmilliós sokaságával ...

Occam borotvájának egyik megfogalmazása így szól: Két egyformán helyes elmélet közül azt érdemes elfogadni, amelyik kevesebb feltételezésre épít. Ez a tudományfilozófia egyik legerősebb módszertani iránymutatása, miképp érdemes a világról modelleket alkotni ... de 17 évesen nekem nagyjából lövésem se volt a tudományfilozófiáról. Akkoriban engem az mozgatott, hogy döntést hozzak miben hiszek, és miben nem.

Megelégeltem a folytonos hitvitákat egy osztálytársammal, aki belebolondult a Hit Gyülekezetébe. Az én vallásosságom távol állt az olyan fundamentalista dogmáktól, hogy a Bibliát szó szerint kell értelmezni, mert az szóról szóra igaz, teljesen logikus, és ezt csak az nem látja, aki nem fogadta szívébe Jézust ... Nyilván naivitás volt részemről azt hinni, hogy ez ellen lehet bárhogy érvelni ... de ha belelovalltam magam, megesett, hogy olyan érveket hoztam fel, melyekkel a saját hitbéli nézeteim is támadhatóak voltak. Egy ilyen érv volt Occam borotvája ... ami a hitgyülis tagról simán lepattant, ellenben az én világfelfogásomat alapjaiban formálta át.

Az én vallásosságom egyfajta spiritualizmus volt. Két világot képzeltem el. Egy külsőt, ami a fizikai törvényei szerint működik, és egy belső spirituális világot. Felételeztem, hogy ez a spirituális világ a megfelelő módszerekkel éppúgy kiismerhető, mint a fizikai világ.

De Occam nem hagyott nyugodni ... egy világot egyszerűbb feltételezni mint kettőt ... ebből érzésre az következik, hogy az egyik világ része a másiknak ... Erre a megérzésre erősített rá az az ominózus pszichedelikus élmény, mikor egy leheletnyi fizikai anyag felborította a belső világomat ... ennek nyomán kezdtem a lélek helyét a fizikai világban keresni ... ezért firtattam, hogy lehetséges-e a gondolkodó gépet alkotni.

Végül Occam iránymutatása oda vezetett, hogy feltettem magamnak a kérdést: Elfogadom-e azt a rideg, lélektelen feltevést, hogy egy gondolkodó biológiai gép vagyok? De ehhez kapok egy kiismerhető törvények szerint működő fizikai világot, melyben létezhet bizonyosság az élet dolgairól. Vagy hiszek olyan megnyugtató, komfortos feltevésekben, mint a halhatatlan lélek, és egyéb túlvilági dolgok? Melyekről beláttam, hogy ebben a világban, és ebben az életben nem lehet róluk bizonyosságot szerezni ... ellenben a bizonyosság igénye nélkül gyakorlatilag bármit bárhogy megmagyarázhatok velük.

Végül a lelki komfortnál erősebbnek bizonyult a bizonyosság iránti vágy. A programozói vénámból kifejlődő működő gondolatok iránti igény arra motivált, hogy a világ működéséből következő magyarázatokat keressem, legyenek azok bármily ridegek, bonyolultak, vagy zavarba ejtőek.

17 éves koromban megszületett az elhatározás. Hiszek egy valóságban. Világképemben innentől nincs helye eleve bizonyíthatatlan feltételezéseknek, se istennek, se túlvilágnak, se természet feletti léleknek, láthatatlan összeesküvéseknek ... és onnantól ehhez tartottam magam ...

... de az idő bebizonyította, hogy a lelki komfort megköveteli a magáét. 28 éves koromban ért a felismerés, hogy ateista pályafutásom első 10 évében összeszedett meglátásaim, mégha nem is mindig egyenes úton, de egy új vallás irányába mutattak ... egy új vallás, ami alkalmas arra, hogy újrateremtse azt a lelki komfortot, amiről 17 évesen lemondtam ... egy új vallás, ami a valóság bizonyosságaiból, működő gondolatokból épül ... a Valóság Vallása.

Nem a Matrix volt az egyetlen gondolat, amiről éreztem, hogy értelmetlenségbe vezet. Ilyen volt még az ufóhívős téma, és vele együtt minden egyéb összeesküvés-elmélet ... nomeg isten ... a közös bennük az, hogy nem lehetett őket se igazolni se cáfolni.

Létezik olyan állítás, amiről bizonyítható, hogy igaz vagy hamis, és abból egyértelműen következik, hogy létezik-e isten vagy sem? ... Úgy magyarázzák, hogy isten azért bújik el a szemünk elől, hogy mi szabadon dönthessük, hogy hiszünk benne van sem ... míg egy összeesküvésnek eleve az a lényege, hogy abba minket direkt nem avatnak be ... vagyis istenre és az összeesküvésekre egyaránt igaz, hogy nem szerezhetünk róluk bizonyosságot, tehát nincs olyan állítás, ami alapján el tudnák dönteni, hogy léteznek-e vagy sem ... Tovább gondolva ebből az is következik, hogy olyan állítás se létezhet, ami egyértelműen cáfolhatná a létüket.

Ha azt mondom, hogy a fizikai anyag legkisebb ismert építőköveiben, a kvarkokban (katt) hupikék törpikék táncolnak, és énekelnek, de olyan kicsik, hogy eleve lehetetlen, hogy valaha megláthassuk őket, akkor ezzel sikeresen létrehoztam egy bizonyíthatatlan és egyben cáfolhatatlan feltételezést. Nem láthatjuk meg hogy ott vannak, de azt se, hogy nincsenek ott ... Van értelme azon gondolkodnom, hogy vajon milyen világuk van ezeknek a törpöknek odabent a kvarkban? ... Ha meg tudom velük magyarázni a kvark bizonyos tulajdonságait, akár értelmesnek is tűnhet a dolog. Mondhatom például, hogy egy kvark spinjét az határozza meg, hogy dúr vagy moll hangnemben énekelnek benne a törpikék. 
Igaz lehet ez? Miért ne!? Próbáld meg cáfolni!

De vajon értelmes módja a valóság megértésének, ha egy igazolhatatlan feltevésre egyéb feltevéseket építünk, hogy azokkal magyarázzuk meg a világot? ... Ennél a pontnál jutottam a felismerésre, hogy azért van a világban annyiféle vallás, világfelfogás, mert bizonyíthatatlan feltevésekből kiindulva bármi megmagyarázható.

Ha feltesszük, hogy a világunk egy virtuális valóság, akkor bármit bele lehet képzelni a túlvilág dolgaiba, hogy kik miért és hogyan borítják ránk ezt a valóságot ... ebből kiindulva megmagyarázhatjuk az általunk tapasztalt világ minden furcsaságát ... minden azért van, mert ők így akarják ... vagy bizonyos dolgok éppen azért furcsák, mert ők is elcseszhetnek ezt azt (hiba a Matrixban) ... ezzel máris elfogadhatóvá válik a virtuális világ elmélete, mert a ráépült egyéb teóriák a világunk bármely jelenségére magyarázatot adhatnak.

Mások összeesküvés-elméleteket szőnek ... felteszik, hogy van a világban valami rejtett összeesküvés ... bármilyen a világban tapasztal jelenséget visszavezetnek az összeesküvésre, és ezzel igazolva is látják, hogy az valóban létezik. A világ azért olyan amilyennek látjuk, mert az összeesküvők saját érdekeik szerint ilyenné teszik ...
A vallásosok ugyan ezt művelik istennel.

11 éves lehettem, amikor először hallottam a semmi filozófiájáról. Egy félrészeg ürge eszmefuttatása volt valami haveri összejövetelen a szüleim egyik barátjának az ismerősénél, ahol gondolom mindenki jól berúgott, én meg azért voltam ott, hogy ne legyek otthon egyedül.

Az egyik tag elkezdte magyarázni, hogy a világ nincs, az egész csak illúzió, mi álmodjuk az egészet ... a többiek persze kiröhögték, de ő az arcukba vágta: Bizonyítsátok be, hogy nem így van! ... mintha 20 éves önmagam prototípusát hallgattam volna akkor ... 

Később több sci-fi novellában találkoztam az okoskodással, hogy a világ amit látunk nem létezik, csak egy igen fejlett szimuláció által keltett illúzió. Így 99 nyarán a Matrix első része nem ért felkészületlenül. Mikor Neo kinyitja a szemét a rózsaszín trutymóban, azonnal tudtam mi a helyzet.

Később online fórumokon tapasztaltam, hogy többen elvesztek a Matrix gondolatában ... rám is veszélyes lehetett volna, de én erre valamiért már 11 évesen is immunis voltam.

Nem mondanám, hogy sosem filóztam a dolgon, mert ez is alapvető kérdéseket feszegető téma, de ebbe soha nem lovaltam bele magam igazán. Ha mégis belemásztam, rendre azzal a megnyugvással jöttem ki a gondolatmenetből, hogy értelmetlen feltételezni, hogy a világ nincs, hogy amit látunk, az csak egy illúzió ... de 17 éves koromig nem tudtam igazán jól megindokolni miért ...

Ott tartunk, hogy mi lenne, ha a sakkprogram magától tanult volna meg sakkozni? Magától, tehát úgy, hogy nincs előre belekódolva többmillió állás, és azok értékelése ... 

Elképzeltem két programot, amik egymás ellen játszanak. Kezdetben a szabályokon kívül semmit nem tudnak a sakkról. Nem tudják hogyan kell jól játszani, csak azt, hogy mik szabályos lépések, és ha a játék véget ér, akkor nyertek vesztettek vagy döntetlen lett a meccs.

Működés: A program választ egyet a lehetséges lépések közül, majd lép. Nem számít, hogy ez éppen mennyire jó vagy rossz lépés, a lényeg, hogy tanuljon a következményeiből.

Játsszanak le egymás ellen csillió-billió meccset, közben az összes állásról jegyezzék meg, hogy az onnan kiinduló lépésekből melyikkel hányszor nyertek és hányszor vesztettek, ez alapján válasszák nagyobb valószínűséggel azokat, melyekkel addig többször nyertek.

Belátható, hogyha végtelenhez tart a lejátszott meccsek száma, akkor előbb utóbb minden lehetséges helyzet tetszőlegesen sokszor előfordult már. Ennyi tapasztalattal a háttérben a programok tudhatják bármely helyzetről, hogy abban melyek az értelmes lépések. Mindezt úgy, hogy ez a tudás az eredeti programban nem szerepelt. A játékról szerezett ismeretet a program működése közben fejlesztette ki. Tehát elvileg igenis lehetséges, hogy egy program többet tudjon, mint amit belekódoltak.

Nyilvánvaló volt, hogy ez a program legfeljebb gondolatkísérlet szintjén értelmes, gyakorlatban megvalósíthatatlan ... elképzeltem egy leegyszerűsített változatot, amiben nem sakkot, hanem egy egyszerű pixelfocit kellett volna játszani a programnak egy 20*10-es pixeles pályán. Két pixeljátékos terelget egy pixellabdát, és az győz, aki másik kapujába tolja a lasztit ... ez már kódolható lett volna, de erre akkor nem került sor (5 évvel később az egyetemen pótoltam ezt a lemaradást), de működő program nélkül is tudtam, hogy ezzel a gondolatmenettel sikerült megragadnom az intelligencia természetét:

Egy intelligens rendszer motivált, hogy döntéseket hozzon. Valahogy értékelni tudja, hogy döntése célra vezető-e valami külső feltétel, szabályrendszer szerint. Képes valamilyen módon tapasztalatot halmozni, tanulni.

... tudtam, hogy sikerült rátalálnom egy működő elképzelésre, aminek erejét jól szemléltette, hogy magyarázott adott jópár olyan kérdésre is, amiket eredetileg fel sem tettem. Például, hogy minek járunk iskolába? Azért mert az intelligencia természete ezt kívánja. Egy intelligens rendszer nem kész tudással születik. A tudás kifejlődik benne a tanulás folyamata során. Emellett kiderült az is, hogy nem azért tévedünk néha, mert buták vagy tökéletlenek vagyunk, hanem mert az intelligencia természete szerint akkor is hoz döntéseket, ha nincs teljesen tisztában azzal, mi a helyes döntés ... teszi ezt azért mert így próbálkozik, keresi a jó megoldásokat ... buták akkor vagyunk, ha nem ismerjük fel hogy hibáztunk, vagy ha nem tanulunk belőle.

1997-ben volt nagy tudományos szenzáció, hogy az IBM Deep Blue nevű szuperszámítógépe legyőzte Garri Kaszparovot, az akkori sakkvilágbajnokot. Én ebben az évben lettem gimnazista.

3 évvel később bonyolódtam bele a mesterséges intelligencia problémakörébe, mivel az ominózus pszichedelikus élmény feldolgozásának részeként azt a témát firtattam éppen, hogy képes lehet-e a fizikai anyag gondolkodni. Mert ha képes, akkor lehet gondolkodó gépet, vagyis mesterséges intelligenciát alkotni ... és ez fordítva is igaz ... ha lehetséges mesterséges intelligenciát létrehozni, akkor az emberi gondolkodás folyamata, mint olyan, a fizikai világ része lehet.

Nem volt túl sok külső kapaszkodóm a témában. Ismertem Asimovtól a robotika 3 törvényét (katt), ami inkább egy irodalmi eszköz, hogy az író mesterségesen hozhasson létre dilemma-helyzeteket, mintsem valami működő intelligencia leírása. Hallottam már a Turing-tesztről (katt), amiről már az informatika őskorában kiderült, hogy mekkora hülyeség, mikor egyszerű chatrobotok is átmentek rajta.

A Deep Blue esete érdekesebb, mivel az a világ legjobbját verte meg sakkban. Akkor ő már intelligencia?

Utánaolvastam mit tudott a gép. Több millió ismert sakkjátszma állásait kódolták bele. Ezekre keresett előre, hogy milyen állásokat lehet elérni az adott játékhelyzetből, és azt lépte, amiből számára több kedvező helyzetet tudott kihozni. Az ereje abban volt emberfeletti, hogy sebessége és memóriája révén több lépést látott maga előtt, mint amire a legnagyobb sakkmester intuitíven képes.

Ebből számomra az következett, hogy a Deep Blue nagyjából annyira volt intelligens, mint bármelyik gép ami összead kivon oszt és szoroz ... tehát nagyjából semennyire ... pontosan annyit tudott, amennyit beleprogramoztak, csak olyan gyorsan tekerte azt a programot, amivel az ember már nem versenyezhetett. Ahogy a fejszámoló bajnokok is hamar alulmaradtak az első számítógépekkel szemben. A különbség csak annyi, hogy a sakkozás némileg bonyolultabb feladat, mint a matematikai alapműveletek.

De felmerült bennem a kérdést, megtanulhatna-e egy program magától sakkozni?

Már a definíció is problémás, mi az intelligencia?

Egy olyan gimibe jártam, ahová az ország legagyasabb ifjú titánjait próbálták összegyűjteni ... és valóban volt ott IQ bőséggel ... de ha feltettem az a kérdést, hogy oké van itt ész, de mi a fene az az intelligencia, miből is van itt olyan sok? ... már nem is tűntünk olyan okosnak. Ez a kérdés nem adta meg könnyen magát, pedig mindenkinek volt valami fogalma a dologról.

Azt nagyjából mindenki tudta, hogy ő kit tart okosnak, de azt már sokkal nehezebb volt megfogalmazni, hogy miért. Kire mondjuk azt, hogy okos?

Aki sokat tud? Aki könnyen megérti az összefüggéseket? Aki jó problémamegoldó? Aki művelt? Aki könnyen tanul? Akinek jó jegyei vannak? Aki tanulmányi versenyeket nyer? Aki könnyen feltalálja magát szokatlan helyzetekben? Akinek jó saját meglátásai vannak? ... Sokféle szempont, és érzésre nem is húz mind egy irányba.

Valahogy abban mindig is jó voltam, hogy rendet tegyek a fogalmi katyvaszban. Általában sikerül ráéreznem, hogy miképp érdemes egy témát firtatni, hogy az értelmessé váljon.

Az intelligencia kérdésköre azért adta nehezen magát, mert azzal foglalkoztunk, hogy mitől lehet intelligensebb az egyik ember a másiknál ... mi a különbség 120 és 140 IQ pont között? Pedig lehet, hogy nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy mi a különbség a 0 és az 1 IQ pont között ... efölött a dolog már inkább ... khmm ... faszméregetés ... az már nem arról szól, mi az intelligencia, hanem hogy kinek van belőle több ... de miből is? Ezért ezt a kérdést fogalmaztam meg:

Mi a minimum elvárásunk valamivel szemben, hogy intelligensnek tekintsük őt?

Komoly vitákat kavartam ezzel a témával akkoriban, és finoman szólva sem volt túl nagy az egyetértés, hogy egyáltalán létezik-e minimum, és ha igen, akkor mi az ... én nagyjából erre definícióra jutottam:

Intelligens, ami képes kiismerni, és önálló módon értelmes megoldásokat adni problémákra.

A vitát leginkább az gerjesztette, hogy azt állítottam, tudnék olyan programot írni, ami ennek a definíciónak megfelel, tehát intelligens ... míg más azon a párton volt, hogy ez hülyeség, mert egy program nem tudhat többet annál, amit beleprogramoztak ... az én megérzésem az volt, hogy ez nem feltétlenül igaz ...

12 éves koromban kaptam először számítógépet, egy C64-et ...1994-ben ez minden volt csak nem csúcstechnológia. Bár a korabeli gépeken voltak sokkal szebb és jobb játékok, de ez nálam nem számított ... engem a programozás érdekelt, és arra ez a gép maga volt a tökély.

Már az első nap kitapasztaltam a karakteres képernyő trükkjeit; hogyan kell színt váltani, hogy lehet inverz kitöltésre átállni ... ennyi elég volt, hogy rajzolgassak a képernyőre. Majd jött a BASIC programozás, amit a gép kézikönyvéből tanultam ki.

Rendkívül tetszett a dolog. Fejben kitaláltam valamit, elképzeltem hogy fog működni, megírtam hozzá a kódot, bepötyögtem RUN, majd paff a RETURN-ra ... és a program vagy úgy működött, ahogy vártam, vagy nem ... ha nem, megnéztem hogy a kódban van-e a gond, elnéztem-e valamit ... ha találtam hibát javítottam, majd teszteltem megint ... így előbb utóbb lett belőle valami, ami hozta azt, amit eredetileg elképzeltem ... vagy nem, de abból is lehetett tanulni valamit.

Úgy gondolom, első sorban azért vonzódtam a programozáshoz, mert a gép igazságos, fair. Nem úgy mint bizonyos emberek, akikkel ha vitába kerülök, akkor nem az számít, hogy jól gondolkodom-e vagy sem ... annak lesz igaza, aki makacsabb, erőszakosabb vagy hangosabb. A gép ehhez képest mindig megbízható, ha utasítom valamire jól, akkor azt megteszi ... ha nem teszi, akkor én néztem el valamit, nem pedig ő ... ha jól gondolkodom a gép igazat ad. Nincs nagyobb önigazolása egy elképzelésnek, mint az abból megírt program, ami úgy működik, ahogy azt elvárjuk tőle.

2 év intenzív kockulás után elkezdett kialakulni bennem egyfajta programozói gondolkodásmód. Egyre magabiztosabban kezdtem érezni, hogy egy elképzelés működne-e a gépben vagy sem ... amiről úgy érzem működne, azokat nevezem működő gondolatnak. Ez azóta alapjaiban határozza meg elmélkedéseimet a világ dolgairól. Kialakult bennem az igény, hogy csak működő gondolatokat fogadjak el igaznak.