Életem egyetlen durva pszichedelikus élményét egy füves ciginek köszönhetem. Haverral elbicajoztunk a megfelelő helyre, vettünk egy grammot, tekertünk belőle egy akkor még gyengének szánt cigit, elszívtuk, majd hazafele vettük az irányt. Nem volt ebben akkoriban semmi szokatlan, suli szünetekben rendszeresen szívtam, de ez valami egészen rendkívülire sikeredett.
Az első furcsaságok néhány perc múlva kezdődtek. Megszűnt a menetszél a lábamon, súlytalan lettem ... majd egyik pillanatról a másikra teljes erőből rámtört a hatás. Hirtelen azt éreztem, hogy kiszállok a fejem búbján a testemből, miközben veszettül kapaszkodok a kormányba ... satufék ... bedőltem az út melletti kukoricásba. Könyörögtem a havernak hogy hívjon mentőt, mert épp most száll ki a lelkem a testemből ... de ő valahogy meggyőzött, hogy nem kell ide mentő, csak guruljunk haza aztán jólesz ...
Nem ígérkezett egyszerűnek a hazaút abban az állapotban ... fogtam a vállát, ő húzott, mert tekerni nem tudtam. Úgy éreztem nem haladunk, csak egy futószalag húzza alattunk az utat, a táj meg fel van festve valami falra, mintha egy gagyi filmstúdióban lennénk.
Félúton kértem egy kis szünetet. Leültem az út szélére. Ott meg az a halu tört rám, hogy belesüppedek a talajba, a szemem leliftezik az aszfalt szintjéig ... ebből a megtorzult nézőpontból azt képzeltem, hogy hangya méretű vagyok, akit ha nem vesz észre, simán eltapos a haverom, aki előttem tornyosodott ... Nem lehet elmagyarázni milyen rémület volt bennem ...
Valahogy aztán mégis sikerült hazakeveredni, de ettől sem lett jobb a helyzet. Elsőre nem is ismertem fel hol vagyunk ... azt hittem beugrottunk valaki máshoz, annyira ismeretlennek hatott minden ... nem volt egyszerű meggyőzni magam, hogy jó helyen vagyok ... ágyba dőltem, hátha bealszom végre, de még kb 2 órát küzdöttem, mert továbbra is azt érzetem, hogy ki akart csúszni a lelkem a testemből ... csak most oldal irányba, nem felfelé ... én meg erőből kapaszkodtam önmagamba ... miközben szinte megállt az idő ... a percek óráknak tűntek ...
Aznap még voltak mások is, akik belekóstoltak ebbe az egy grammba. Bár nem okozott mindenkinek olyan csúnya bad trippet mint nekem, de akik szívtunk belőle, abban mind egyet értettünk, hogy ez valami nagyon durva anyag volt ... évekig emlegettük, de sosem fejtettük meg mi a fene volt ez a durván agresszív hallucinogén.
Hónapokig tartott feldolgozni az élményt. Sokan spirituális, transzcendens megvilágosodásként élik meg az ilyesmit, míg én filozófiai úton próbáltam megközelíteni, hogy ez mi volt.
Az biztos, hogy az objektív világlátásba vetett hitem összedőlt. Egy ilyen élmény után nagyon gyengének tűnik a feltételezés, hogy ugyan azokat a dolgokat mindenki ugyan annak látja. Ez már az előző posztban említett feladványból is következik. Itt sem a világ változott meg, hanem én magam, de ebben az esetben nem egy vizuális trükkről volt szó. Itt nem az számított, hogy egy absztrakt ábrát nézve mit feltételezek, hogy a kockákra alulról vagy felülről látok rá ... most a világ teljesen szokványos dolgait tapasztaltam meg durván eltorzult formában ... itt nem egy belső feltételezés, hanem egy leheletnyi mennyiségű anyag görbített el, és nem is voltam képes kiszabadulni a hatása alól, míg ki nem ürült a szervezetemből.
Az akkori világfelfogásomba ez egyszerűen nem illet bele. Mikrogrammos mennyiségű fizikai anyag durván felborított olyan dolgokat, amiket a belső világ részének hittem. Addig úgy képzeltem, hogy a külső és a belső világ jól elkülönül egymástól, de most a két világ pere elmosódni látszott. Be kellett látnom, hogy nem lehet őket elválasztani egymástól, tehát nincs értelme két különálló világban gondolkodni ... ez pedig felvetette újra az alapvető kérdést: Ki vagyok én ebben az egységesült világban?
Ennek nyomán kezdtem el firtatni olyan kérdéseket, minthogy képes-e a fizikai testem arra, amit önmagamból tapasztalok? Képes-e az agy gondolkodni, vagy szükség van-e hozzá még valami természetfeletti dologra, ami a tudomány látóterén kívül esik?
