A tudomány mesélt nekem bolygókról csillagokról galaxisokról táguló univerzumról, és én ezeket képzeltem el, amikor felnéztem az égre. De arról nem mesélt, hogy ki vagyok én, aki az égre néz.
Bár a biológia nem érdekelt annyira, mint a világűr, de nagyjából már alsó tagozatban képben voltam, hogy mifán terem az evolúció. Hogy alapjában véve mi magunk is az élővilág részei vagyunk, biológiailag nem különbek az állatoknál, mi is eszük iszunk ürítünk és ivarosan szaporodunk ... de az állatok nem bámulják az eget, látszólag nem firtatják az élet dolgait, míg mi emberek igen, ebben kivételesek vagyunk ... ezen a ponton merül fel a nagy kérdés: Mi ez a dolog, ami látszólag csak nekünk adatott meg? ... és ez az, amire a tudomány semmi választ nem adott, míg a vallás igen. Ez a lélek.
A lélek az, ami az égre néz, a lélek az ami gondolkodik a világról. A vallás egy teljes világot teremt a léleknek, elválasztja a testtől, örök életet ad neki, megmagyarázza célját és gondját viseli.
A templomba járós időszak után a magam útját kezdtem járni. A tudomány és a vallás a külső világ magyarázatában tűnt kibékíthetetlennek, de a belső világ dolgai terén csak a vallásokban leltem iránymutatásra. Mivel egységes, minden részében elfogadható vallási világképet soha nem találtam, ezért különböző vallási hiedelmekből, és néhány saját meglátásból kreáltam magamnak egy ellentmondásmentesnek tűnő belső világot.
Egy aktív mindenható istenben talán sosem tudtam igazi meggyőződéssel hinni, de hittem szellemekben, mint test nélküli lelkekben, akik köztünk járnak, és akár hatással is lehetnek ránk. Istent és Jézust is valami ilyen léleknek képzeltem el. Hittem valamiféle lélekvándorlásban, idő nélküli létezésben, mert a déja vu élményeket nem tudtam máshogy magyarázni. 12-től 17 éves koromig nagyjából ez volt a vallásom, míg az egészet le nem gyalulta egy nagyon makacs gondolat ...
